19. Fejezet

15. óra

7:45 am

- Te kire gondolsz? - pillantottam a felém magasodó fiúra, aki teljesen beárnyékolt.

- Hm... Én úgy láttam Kidoh-val egész jól összemelegedtetek, most hogyhogy rá gyanakszol? - kérdezte Hansol ügyet se véve az én feltevésemre.

 - Már én magam sem tudom - ingattam a fejemet szomorúan. Hansol letelepedett mellém a fa egyik göcsörtös gyökerére helyezte ülepét és megragadta a vállamat.

- Nem tudom ki ültette a füledbe azt, hogy Kidoh a gyilkos, de Hayi, ne másokra hallgass, ne hagyd magad manipulálni! Csak a szívedre figyelj, az mit sugall. Úgy gondolom, és szerintem jól hiszem, hogy nem magadtól fordult meg a fejedben az, hogy Hyosang lenne az elvetemült őrült. Lehet, hogy nem ő a legjobb barátom, de én nem rá gyanakszom ellenben a többiekkel. B-Joot sikerült még meggyőznöm az én állításomról, de a srácok előtt nem akartam említeni... - itt halkabbra vette a hangját, mintha nem lettünk volna amúgy is egyedül. - Én úgy gondolom, hogy A-Tom az, bár ebben sem vagyok biztos. Furcsa lenne, ha a saját Berettáját lopta volna el, de a viselkedése pont az ellentettjéről tanúskodik.

  Egyre zavarosabbá vált minden. Úgy éreztem, hogy Hansolban megbízhatok, ő nem lehet rossz fiú, elvégre is nem ölte volna meg a saját szeretett barátnőjét. Így ki mertem nyitni előtte a számat, jobban, mint bárki más előtt.

- Először tényleg Kidohra gyanakodtam, de ő biztosan nem lehetett, mert amikor Sooyeon eltűnt, mi fent voltunk az emeleten. Alá tudom támasztani az alibijét. És nem csak ez az egy alkalom volt. Ne haragudj, hogy megtévesztettelek és őt vádoltam, csak dühös voltam rá. - Fürkészni kezdtem a fényes haja alatt Hansol íriszét. Vizenyős szemei egy pontra meredtek a cipőm előtt, az avaron cikázott pupillája. Én is oda tekintettem, de nem vettem észre semmi különöset, ezért folytattam a beszédet. - Aztán Seogoong is gyanússá vált, de ő kiesett azzal, hogy valaki meggyilkolta. Ezer apró jel van, és mindegyik másra utal... Kezdek teljesen becsavarodni, már nem tudom...

- Várj egy kicsit - állított meg Hansol a siránkozásomban. - Nézd! - bökött arra a pontra, ahol már az előbb is járt a tekintetem.

- Mi az? - kerestem szememmel azt, amit Hansol már észrevett, de nem találtam.

  Ő előre hajolt, jobb karjára támaszkodva nyújtózott az után a valami után, amit ujjaival kikapart a tűlevelek közül. Tenyerébe fogta és kiszedegette kezéből a bőrére ragadt tűleveleket, majd megfújta az arany karikát. Egy gyűrű csillogott tenyerén. Felülete karcos volt, láthatóan sokat hordott darabot talált a tűlevelek rengetegében Hansol. Ujjai közé fogta és a méretes fák között átszűrődő napfénybe emelte a kis ékszert.

- Ez Naktáé - jelentette ki biztosra.

- Hm... Lehet elvesztette akkor, amikor a lányokat kerestük - állapítottam meg.

- Lehet, de mintha tegnap a tábortűz mellett még láttam volna rajta azután, hogy visszatértünk.

  Ekkor bevillant egy részlet. Egy érdekes részlet a ma reggeli kalamajkából. Idegesen beharaptam az ajkamat, mert bizonytalan voltam abban, hogy az emlékképek a valóságot tükrözik-e. Az az igazság, hogy akkor nem is nagyon figyeltem a többiekre, csak Gohnban, A-Tomban és Kidohban voltam biztos, őket tényleg láttam. De valami azt súgta, hogy...

- Nakta nem volt ott reggel - jött a felismerés. A hideg is kirázott a gondolattól. Mégis hol lehet? Biztosan ő is felébredt akkor, amikor A-Tom sírva fakadt.

- Lehet ő tette? - kérdezte meglepődve Hansol. - Lehet itt bujkál az erdőben! Ezt azonnal el kell mondanunk a többieknek, gyere!

  Hansol eldugta a zsebébe a gyűrűt és felpattant a földről. Leporolta nadrágját, melyre töménytelen mennyiségű fakéreg és tűlevél ragadt. Nehezen akartak elszakadni az anyagtól, de Hansol addig erőlködött és paskolta ruhadarabját, míg egytől-egyig megszabadult a makacs darabkáktól.

 Felém nyújtotta karját, hogy felsegítsen, de ódzkodtam tőle.

- Ne haragudj Hansol, de én még nem akarok visszamenni.

- Ne viccelj már! Hallottad te is, hogy Kidoh is már keres téged. Ásd el a csatabárdot és felejtsd el, amit A-Tom állított róla. Nem igaz. Te is alátámasztottad! Na, gyere - rakta közelebb hozzám tenyerét.

  Igazat kellett adnom neki, bár még szívesen elücsörögtem volna itt, de előrébb kellett helyeznem a saját bőrünk megmentését. Megragadtam Hansol puha kezét, erősen megmarkolta azt és felrántott a fa tövéből.

  Gyors léptekkel vertük fel az avart a cipőinkkel, Hansol ment elől, én utána. Őt figyeltem és követtem, én már magamtól vissza se találtam volna.

  Valami lecsöppent az egyik faágról Hansol szőke hajkoronájára és rögtönözve utána kiáltottam. Bő öt lépéssel előrébb járt tőlem, de a vörös foltot a világos haján könnyen kiszúrtam így is.

  A fiú megállt és hirtelen hátrafordult.

- Mi történt? - kérdezte aggódva.

- Va...valami rácsöppent a hajadra - lihegtem. - Fordulj meg, kérlek.

  A fiú engedelmeskedett. A folt még mindig ott éktelenkedett hajszálain. Vöröslött, mint a rózsa. Ez nem lehet gyanta. Semmi olyan folyékony anyag, ami az erdőben fellelhető. Ez csakis vér lehet.

- Hansol, ez vér - suttogtam remegő hangon.

- Megint kezdődik elölről - sóhajtotta. Már én is így álltam hozzá. Egy újabb holttest, egy újabb fájdalom, újabb feltevések... Mikor ér már véget?

- De honnan jön? - néztem körbe, a hatalmas ágakat vizslattam fenn, a magasban. A szemem elé kellett raknom a kezemet, hogy a napfény ne süssön bele. Végig követtem az ösvényt a tekintetemmel, amelyen jártunk. És akkor észrevettem egy zacskót az egyik ágra akasztva, alig két méter magasban lógott. A szatyor fehér falát vörös foltok tarkították, az alja szinűltig tele volt vérrel. Valami nehéz lehetett benne, mert a vékony ág meghajolt.

- Ott van! - böktem hevesen az ágra. A szívem össze-vissza kalimpált a helyén, izgultam, hogy vajon mit rejthet a szatyor. Csak valami csúfosat, ebben biztos voltam.

- Felmászok és leszedem - felelte Hansol, aki ugyanannyira volt megrémülve, mint én. Láthatóan nem volt ínyére a feladat, de nem volt mit tenni, én nem voltam egy nagy fára mászó őstehetség. Ő sokkal magabiztosabban ragadta meg az egyenes tönköt és kezdett el felmászni rajta, mint azt én tettem volna. Fogai közé fogott egy hosszabb botot is, amivel lepiszkálhatja a csöpögő zacskót.

  Lassan, de biztosan felért az ágig és megbirizgálta félkézzel a szatyor fülét, ami araszolgatva egyre lejjebb csúszott az ágon. A szatyor a nehéz tartalmával együtt súlyosan csapódott le a földre, mintha egy kisebb görögdinnye ért volna talajt. A vér kiszivárgott belőle, megszínezve a tűleveleket.

  A gyomrom felfordult a látványtól, csak óvatos léptekkel mertem megközelíteni azt. Útközben én is felkaptam egy botot, Hansol pedig sikeresen leugrott a fáról, talpra érkezett. Összeszedte magát és undorral a képén ő is követett.

  A zacskó fülébe akasztottam a botot, de nem vitt rá a lélek, hogy feltárjam. Rettegtem, a szememet nem bírtam tovább rajta tartani, Hansol felé fordítottam fejemet. Az ő arcára is kiültek az érzelmek. Szinte éreztem, hogy ugyanarra gondolunk.

- Szerinted is? - kérdeztem félelemmel a hangomban. A torkomba felugrott gyomorsavamat igyekeztem visszanyelni, de olyan nehéznek ígérkezett.

  A fiú bólintott. Átvette a kezembe tartogatott ágat és gyorsan megemelte a szatyor száját, hogy belelessen. Csak az arcára fókuszáltam. Fél szemmel figyelte a zacskó tartalmát, alig egy másodpercig nézte, amikor is eldobta a kezében tartott ágat, mintha az mérgezett lenne és elsietett a legközelebbi bokor mögé. Öklendezést hallottam, majd a gyomra tartalma csattant a bokor tövébe.

 Nem bírtam tovább ott tartózkodni, a szatyor mellett, így én is besiettem a bokorba és Hansolt támogattam. Hátát simogattam, de én is úgy éreztem, hogy mindjárt kiadom a reggelimet. Feltörtek a könnyeim is, a félelem könnyei voltak ezek.

Vacogó fogaim közül végre kipréseltem a kérdést dadogva. - K-k-ki volt b-benne?

  Hansol vörös szemekkel rám pillantott, megviselt és nyúzott volt. - Nakta.

18. Fejezet

15. óra

7:10 am

   Nem akartam elhinni, amit Kidoh állított. Ki az az elvetemült ember, aki ilyenre képes? Halálra ítél másokat és itt játszadozik velünk ahelyett, hogy lecsapna ránk. Miért gyilkolhat egyáltalán? Szórakozásból? Milyen elvetemült őrült lehet?

- Tudom, már sokszor kérdeztem tőled, de most mi lesz? – suttogtam remegő hangon Kidohnak.

- Tessék? – kérdezett vissza. A takaró, melybe belenyomtam arcomat tompította a hangokat, így kicsit magasabban elismételtem a kérdésemet. – Őszintén mondom neked, hogy fogalmam sincs. Nem ülhetünk tétlenül, ez tény, de nagyon mozogni se tudunk, mert abból is baj lehet. Talán egy megoldás lenne rá, de elég macerás ennyi emberrel.

- Mi az? – emeltem meg a fejemet.

- Csinálhatjuk azt is, hogy együtt maradunk mindannyian, mindenhova együtt megyünk, de nem merném megkockáztatni ezt, mivel köztünk van a gyilkos is. Lehet hirtelenbe lemészárolna mindenkit – rázta meg a fejét rosszallóan.

- És az jobb, hogy most egyesével öl és viszonylag lassan?

- Hjaj, már lövésem sincs, hogy mi jó és mi nem. Nem tudom ki teszi és pláne nem vagyok képes belelátni az agyába, hogy ott mi zajlódhat le benne. Nem látom ennek az egésznek a végét… Olyan, mintha soha nem akarna már véget érni, pedig még csak egy éjszakát voltunk itt.

   Az ajtó kivágódott és belépett rajta a dühös A-Tom, aki egyenest Kidoh felé vette az irányt. Vonásai kemények voltak, megfeszült az állkapcsa, két karját előre tartotta, úgy tűnt készen áll megfojtani Hyosangot.

- Teee!!! – üvöltötte hangosan.

  Kidoh meglepetten meredt rá, ideje se volt reagálni az eseményekre, A-Tom ujjai ráfeszültek Kidoh hosszú nyakára és egyre szorosabbra fogta végtagjait. Karjain kidudorodtak az erek, ahogyan izmai erős nyomást fejtettek ki arra a törékeny nyakra.

  Hevesen felkeltem és ütlegelni kezdtem A-Tom felkarját, aki szinte tudomást se szerzett a lényemről. Tovább ráncigálta Hyosangot, akinek arca egyre vörösödött. Olyan hirtelen történt minden.

- Mit csinálsz? – préselte ki fogai közül Kidoh. Kétségbeesetten tekintett A-Tomra, aki még mindig elvetemült tekintettel nézett a kezei között szorongatott, állítólagos barátjára. Könnycseppek csíkozták eltorzult arcát.

- Azt, amit megérdemelsz! Te faszfej, te ölted meg, mi? Tudom én! A hátad mögött már mindenki rád gyanakszik, csak nem merik kimondani, mert attól félnek, hogy őket fogod levadászni következőleg. De én bátor vagyok! Gondoskodom róla, hogy most itt megszakadjon minden. Az életed és ezzel együtt a gyilkosságok is véget érnek majd. – kacagott fel a lehető legelvetemültebb hangján A-Tom.

- Állj már le! – Egyre jobban rángattam a fiú karját, amit egyszerűen lehetetlennek bizonyult lefejteni Kidohról. Pedig ő már láthatóan nem volt jól, elsápadt, a száját tátotta, de levegőt már alig tudott beszívni a tüdejébe.

  Ekkor többen is megjelentek A-Tom háta mögött, akik megragadták őt a vállánál fogva és próbálták segíteni Kidoh-t. Köztük volt Gohn, Hansol és Yano. Együttes erővel hamar leszedték a fiút Hyosangról és ezt követően le is kellett őt fogniuk.

  Kidoh nyaka foltos lett, a vörös és a lila árnyalataiban pompázott A-Tom műve rajta. Látványosan kapkodni kezdett az éltető levegőért és nyakát dörzsölgette, hogy elmúljon a fájdalma. Csak percekkel később tudott az ingerült A-Tomra pillantani, aki vadul próbálkozott kiszabadulni a srácok karjaiból. Persze nem tudott fölényeskedni a három fiú felett, így feladta és megrogyasztotta térdeit, a földre kívánkozott. Leeresztették, de továbbra is lefogták őt. Sírni kezdett úgy, mint egy órával ezelőtt.

- Nem én voltam – felelte Kidoh erőtlenül.

- De! – vágott vissza erőszakosan A-Tom.

- Akkor bizonyítsd – tettem keresztbe mellkasom alatt a karjaimat és méregetni kezdtem a térdre ereszkedett fiút. Tesztelni akartam. Vajon mi alapján gyanakszik Kidohra?

  Megrántotta keményen a jobb vállát, hogy azt kiszabadítsa. Sikerrel járt, ezért farzsebébe túrt, valamivel zörögni kezdett, majd előhúzta a kis papírgalacsint, amit nemrég még én hajítottam a földre kint, a folyosón. Felém nyújtotta szabad kezével A-Tom.

  Bizonytalanul néztem rá, végül mégiscsak elvettem tőle a papírt és kihajtogattam. Igaz, tudtam mi állt benne, de féltem attól, hogy esetleg elsiklottam valami részlet felett. Bő egy percig meredtem a lapra, többször átforgattam a kezemben, de nem találtam rajta semmi érdekest.

  Megráztam a fejemet és A-Tom-ra néztem, aki csúfos vigyort eresztett képére.

- Én nem találtam semmit – magyaráztam, de a vigyor továbbra se hervadt le ajkairól.

- Mert nem a tartalmában kell keresni a lényeget… Drága Hayi, ez Kidoh írása.

  Újra átfordítottam a kezemben a lapot, hogy szembe találjam magamat az írásos felével. Még soha nem láttam Kidoh kézírását, de A-Tom annyira biztos a dolgában, hogy nem mondhattam nemet rá. Becsapva éreztem magamat és elbizonytalanodtam. Kidohnak kéne hinnem, aki egészen idáig végig megvédett, de A-Tom bizonyítéka erősnek bizonyult.

  A szobára csend ülepedett, senki nem mert megszólalni. Fojtogatóvá vált a négy fal között a levegő, úgy éreztem ki kell törnöm innen. Magányra vágytam, ahol ködös gondolataim végre kitisztulhattak.

  Eldobtam a papírt és kiszaladtam a szobából, végig dobogtam a lépcsőfokokon, az elhúzható ajtót kivágtam és meg se álltam addig, míg be nem értem az erdőbe, ahol a fák rengetegében végre találtam egy tisztást. Itt már nem éreztem az emberek közelségét, végre letelepedhettem egy fa tövébe, ahol átgondolhattam mindent.

 De hiába próbáltam magyarázkodni és hiába vetítettem magam elé minden egyes mozdulatát, amiben nem láttam hibát, mégis, ez a dolog annyira megingatta a benne vett hitemet, hogy nem mertem újra bízni.

  A szívem azt diktálta, hogy márpedig tegyem meg és ne higgyek A-Tomnak, de az a tény, hogy Kidoh meg se szólalt a szobában, miután elhangzott a vád, talán még jobban alátámasztotta bennem azt, hogy esetleg igaza van a fiúnak. Ha ilyen vádak értek volna, az lett volna a minimum, hogy kimagyarázom őket. Kidoh mégis néma csöndben ült az ágy szélén és míg én vacilláltam, hogy kimeneküljek, vagy sem, simán mondhatott volna valamit.

- HAYI! – hallottam a kiáltását messzebbről, valahonnan a tábortűz helyéről jöhetett, de nem akartam magamra hívni a figyelmet. Egy darabig még nem vágytam Kidoh társaságára, legalább addig nem, ameddig le nem tisztázom magamban az érzéseket.

  Mögöttem megreccsentek a gallyak. Megrezzentem. Ez még nem lehet Kidoh… Az előbb sokkal messzebbről jött a hangja, ennyi idő alatt nem ért volna fel ide.

- Hahó – mondtam bizonytalanul a levegőbe. A csípős hidegben a leheletem is látszott. Összébb húztam magamat a fa tövében és vártam, hátha érkezik válasz.

  Nem jött semmi, de a recsegések egyre sűrűbbé váltak. Az ágak nehéz súly alatt törtek szét, ez biztosan nem állat tette. De akkor mégis ki közeledett felém?

- Hahó – jött a válasz. Először a sötét bakancsokat pillantottam meg, majd szépen lassan végigvezettem tekintetemet a fiú lényén. Szemem megállapodott kerek arcán és hirtelenszőke, gomba haján, ami szinte a szemébe lógott. – Hát te? – kérdezte Hansol.

- Kijöttem gondolkodni – sóhajtottam nehezen. – És te? – érdeklődtem.

- Én is. Tudod, mióta a lányok… Nos tudod… Azóta nagyon rosszul érzem magamat és többnyire magányra vágyom. És az, hogy Seogoong meghalt, most már végképp a padlón vagyok… - Arcát próbálta takargatni azzal, hogy nem nézett a szemembe, inkább csak jobbra-balra nézelődött, de engem nem tudott átverni, tudtam, hogy a könnyeit rejtegette.

- Már nem tudom, hogy kiben bízhatok – mondtam ki.

- Tudom mit érzel – sóhajtotta. – Mindannyian itt fogunk megpusztulni.

- Még van remény. Talán…

- Te kire gyanakszol egyébként?

  Ezzel a kérdéssel igazán megfogott. Magam sem tudom, az az igazság. Mégis a csalódottság olyan hatásosan vette át az uralmat az agyam és a testem felett, hogy remegő ajkaim között csak kicsusszant az a bizonyos név.

- Kidoh-ra.