18. Fejezet

15. óra

7:10 am

   Nem akartam elhinni, amit Kidoh állított. Ki az az elvetemült ember, aki ilyenre képes? Halálra ítél másokat és itt játszadozik velünk ahelyett, hogy lecsapna ránk. Miért gyilkolhat egyáltalán? Szórakozásból? Milyen elvetemült őrült lehet?

- Tudom, már sokszor kérdeztem tőled, de most mi lesz? – suttogtam remegő hangon Kidohnak.

- Tessék? – kérdezett vissza. A takaró, melybe belenyomtam arcomat tompította a hangokat, így kicsit magasabban elismételtem a kérdésemet. – Őszintén mondom neked, hogy fogalmam sincs. Nem ülhetünk tétlenül, ez tény, de nagyon mozogni se tudunk, mert abból is baj lehet. Talán egy megoldás lenne rá, de elég macerás ennyi emberrel.

- Mi az? – emeltem meg a fejemet.

- Csinálhatjuk azt is, hogy együtt maradunk mindannyian, mindenhova együtt megyünk, de nem merném megkockáztatni ezt, mivel köztünk van a gyilkos is. Lehet hirtelenbe lemészárolna mindenkit – rázta meg a fejét rosszallóan.

- És az jobb, hogy most egyesével öl és viszonylag lassan?

- Hjaj, már lövésem sincs, hogy mi jó és mi nem. Nem tudom ki teszi és pláne nem vagyok képes belelátni az agyába, hogy ott mi zajlódhat le benne. Nem látom ennek az egésznek a végét… Olyan, mintha soha nem akarna már véget érni, pedig még csak egy éjszakát voltunk itt.

   Az ajtó kivágódott és belépett rajta a dühös A-Tom, aki egyenest Kidoh felé vette az irányt. Vonásai kemények voltak, megfeszült az állkapcsa, két karját előre tartotta, úgy tűnt készen áll megfojtani Hyosangot.

- Teee!!! – üvöltötte hangosan.

  Kidoh meglepetten meredt rá, ideje se volt reagálni az eseményekre, A-Tom ujjai ráfeszültek Kidoh hosszú nyakára és egyre szorosabbra fogta végtagjait. Karjain kidudorodtak az erek, ahogyan izmai erős nyomást fejtettek ki arra a törékeny nyakra.

  Hevesen felkeltem és ütlegelni kezdtem A-Tom felkarját, aki szinte tudomást se szerzett a lényemről. Tovább ráncigálta Hyosangot, akinek arca egyre vörösödött. Olyan hirtelen történt minden.

- Mit csinálsz? – préselte ki fogai közül Kidoh. Kétségbeesetten tekintett A-Tomra, aki még mindig elvetemült tekintettel nézett a kezei között szorongatott, állítólagos barátjára. Könnycseppek csíkozták eltorzult arcát.

- Azt, amit megérdemelsz! Te faszfej, te ölted meg, mi? Tudom én! A hátad mögött már mindenki rád gyanakszik, csak nem merik kimondani, mert attól félnek, hogy őket fogod levadászni következőleg. De én bátor vagyok! Gondoskodom róla, hogy most itt megszakadjon minden. Az életed és ezzel együtt a gyilkosságok is véget érnek majd. – kacagott fel a lehető legelvetemültebb hangján A-Tom.

- Állj már le! – Egyre jobban rángattam a fiú karját, amit egyszerűen lehetetlennek bizonyult lefejteni Kidohról. Pedig ő már láthatóan nem volt jól, elsápadt, a száját tátotta, de levegőt már alig tudott beszívni a tüdejébe.

  Ekkor többen is megjelentek A-Tom háta mögött, akik megragadták őt a vállánál fogva és próbálták segíteni Kidoh-t. Köztük volt Gohn, Hansol és Yano. Együttes erővel hamar leszedték a fiút Hyosangról és ezt követően le is kellett őt fogniuk.

  Kidoh nyaka foltos lett, a vörös és a lila árnyalataiban pompázott A-Tom műve rajta. Látványosan kapkodni kezdett az éltető levegőért és nyakát dörzsölgette, hogy elmúljon a fájdalma. Csak percekkel később tudott az ingerült A-Tomra pillantani, aki vadul próbálkozott kiszabadulni a srácok karjaiból. Persze nem tudott fölényeskedni a három fiú felett, így feladta és megrogyasztotta térdeit, a földre kívánkozott. Leeresztették, de továbbra is lefogták őt. Sírni kezdett úgy, mint egy órával ezelőtt.

- Nem én voltam – felelte Kidoh erőtlenül.

- De! – vágott vissza erőszakosan A-Tom.

- Akkor bizonyítsd – tettem keresztbe mellkasom alatt a karjaimat és méregetni kezdtem a térdre ereszkedett fiút. Tesztelni akartam. Vajon mi alapján gyanakszik Kidohra?

  Megrántotta keményen a jobb vállát, hogy azt kiszabadítsa. Sikerrel járt, ezért farzsebébe túrt, valamivel zörögni kezdett, majd előhúzta a kis papírgalacsint, amit nemrég még én hajítottam a földre kint, a folyosón. Felém nyújtotta szabad kezével A-Tom.

  Bizonytalanul néztem rá, végül mégiscsak elvettem tőle a papírt és kihajtogattam. Igaz, tudtam mi állt benne, de féltem attól, hogy esetleg elsiklottam valami részlet felett. Bő egy percig meredtem a lapra, többször átforgattam a kezemben, de nem találtam rajta semmi érdekest.

  Megráztam a fejemet és A-Tom-ra néztem, aki csúfos vigyort eresztett képére.

- Én nem találtam semmit – magyaráztam, de a vigyor továbbra se hervadt le ajkairól.

- Mert nem a tartalmában kell keresni a lényeget… Drága Hayi, ez Kidoh írása.

  Újra átfordítottam a kezemben a lapot, hogy szembe találjam magamat az írásos felével. Még soha nem láttam Kidoh kézírását, de A-Tom annyira biztos a dolgában, hogy nem mondhattam nemet rá. Becsapva éreztem magamat és elbizonytalanodtam. Kidohnak kéne hinnem, aki egészen idáig végig megvédett, de A-Tom bizonyítéka erősnek bizonyult.

  A szobára csend ülepedett, senki nem mert megszólalni. Fojtogatóvá vált a négy fal között a levegő, úgy éreztem ki kell törnöm innen. Magányra vágytam, ahol ködös gondolataim végre kitisztulhattak.

  Eldobtam a papírt és kiszaladtam a szobából, végig dobogtam a lépcsőfokokon, az elhúzható ajtót kivágtam és meg se álltam addig, míg be nem értem az erdőbe, ahol a fák rengetegében végre találtam egy tisztást. Itt már nem éreztem az emberek közelségét, végre letelepedhettem egy fa tövébe, ahol átgondolhattam mindent.

 De hiába próbáltam magyarázkodni és hiába vetítettem magam elé minden egyes mozdulatát, amiben nem láttam hibát, mégis, ez a dolog annyira megingatta a benne vett hitemet, hogy nem mertem újra bízni.

  A szívem azt diktálta, hogy márpedig tegyem meg és ne higgyek A-Tomnak, de az a tény, hogy Kidoh meg se szólalt a szobában, miután elhangzott a vád, talán még jobban alátámasztotta bennem azt, hogy esetleg igaza van a fiúnak. Ha ilyen vádak értek volna, az lett volna a minimum, hogy kimagyarázom őket. Kidoh mégis néma csöndben ült az ágy szélén és míg én vacilláltam, hogy kimeneküljek, vagy sem, simán mondhatott volna valamit.

- HAYI! – hallottam a kiáltását messzebbről, valahonnan a tábortűz helyéről jöhetett, de nem akartam magamra hívni a figyelmet. Egy darabig még nem vágytam Kidoh társaságára, legalább addig nem, ameddig le nem tisztázom magamban az érzéseket.

  Mögöttem megreccsentek a gallyak. Megrezzentem. Ez még nem lehet Kidoh… Az előbb sokkal messzebbről jött a hangja, ennyi idő alatt nem ért volna fel ide.

- Hahó – mondtam bizonytalanul a levegőbe. A csípős hidegben a leheletem is látszott. Összébb húztam magamat a fa tövében és vártam, hátha érkezik válasz.

  Nem jött semmi, de a recsegések egyre sűrűbbé váltak. Az ágak nehéz súly alatt törtek szét, ez biztosan nem állat tette. De akkor mégis ki közeledett felém?

- Hahó – jött a válasz. Először a sötét bakancsokat pillantottam meg, majd szépen lassan végigvezettem tekintetemet a fiú lényén. Szemem megállapodott kerek arcán és hirtelenszőke, gomba haján, ami szinte a szemébe lógott. – Hát te? – kérdezte Hansol.

- Kijöttem gondolkodni – sóhajtottam nehezen. – És te? – érdeklődtem.

- Én is. Tudod, mióta a lányok… Nos tudod… Azóta nagyon rosszul érzem magamat és többnyire magányra vágyom. És az, hogy Seogoong meghalt, most már végképp a padlón vagyok… - Arcát próbálta takargatni azzal, hogy nem nézett a szemembe, inkább csak jobbra-balra nézelődött, de engem nem tudott átverni, tudtam, hogy a könnyeit rejtegette.

- Már nem tudom, hogy kiben bízhatok – mondtam ki.

- Tudom mit érzel – sóhajtotta. – Mindannyian itt fogunk megpusztulni.

- Még van remény. Talán…

- Te kire gyanakszol egyébként?

  Ezzel a kérdéssel igazán megfogott. Magam sem tudom, az az igazság. Mégis a csalódottság olyan hatásosan vette át az uralmat az agyam és a testem felett, hogy remegő ajkaim között csak kicsusszant az a bizonyos név.

- Kidoh-ra.