19. Fejezet

15. óra

7:45 am

- Te kire gondolsz? - pillantottam a felém magasodó fiúra, aki teljesen beárnyékolt.

- Hm... Én úgy láttam Kidoh-val egész jól összemelegedtetek, most hogyhogy rá gyanakszol? - kérdezte Hansol ügyet se véve az én feltevésemre.

 - Már én magam sem tudom - ingattam a fejemet szomorúan. Hansol letelepedett mellém a fa egyik göcsörtös gyökerére helyezte ülepét és megragadta a vállamat.

- Nem tudom ki ültette a füledbe azt, hogy Kidoh a gyilkos, de Hayi, ne másokra hallgass, ne hagyd magad manipulálni! Csak a szívedre figyelj, az mit sugall. Úgy gondolom, és szerintem jól hiszem, hogy nem magadtól fordult meg a fejedben az, hogy Hyosang lenne az elvetemült őrült. Lehet, hogy nem ő a legjobb barátom, de én nem rá gyanakszom ellenben a többiekkel. B-Joot sikerült még meggyőznöm az én állításomról, de a srácok előtt nem akartam említeni... - itt halkabbra vette a hangját, mintha nem lettünk volna amúgy is egyedül. - Én úgy gondolom, hogy A-Tom az, bár ebben sem vagyok biztos. Furcsa lenne, ha a saját Berettáját lopta volna el, de a viselkedése pont az ellentettjéről tanúskodik.

  Egyre zavarosabbá vált minden. Úgy éreztem, hogy Hansolban megbízhatok, ő nem lehet rossz fiú, elvégre is nem ölte volna meg a saját szeretett barátnőjét. Így ki mertem nyitni előtte a számat, jobban, mint bárki más előtt.

- Először tényleg Kidohra gyanakodtam, de ő biztosan nem lehetett, mert amikor Sooyeon eltűnt, mi fent voltunk az emeleten. Alá tudom támasztani az alibijét. És nem csak ez az egy alkalom volt. Ne haragudj, hogy megtévesztettelek és őt vádoltam, csak dühös voltam rá. - Fürkészni kezdtem a fényes haja alatt Hansol íriszét. Vizenyős szemei egy pontra meredtek a cipőm előtt, az avaron cikázott pupillája. Én is oda tekintettem, de nem vettem észre semmi különöset, ezért folytattam a beszédet. - Aztán Seogoong is gyanússá vált, de ő kiesett azzal, hogy valaki meggyilkolta. Ezer apró jel van, és mindegyik másra utal... Kezdek teljesen becsavarodni, már nem tudom...

- Várj egy kicsit - állított meg Hansol a siránkozásomban. - Nézd! - bökött arra a pontra, ahol már az előbb is járt a tekintetem.

- Mi az? - kerestem szememmel azt, amit Hansol már észrevett, de nem találtam.

  Ő előre hajolt, jobb karjára támaszkodva nyújtózott az után a valami után, amit ujjaival kikapart a tűlevelek közül. Tenyerébe fogta és kiszedegette kezéből a bőrére ragadt tűleveleket, majd megfújta az arany karikát. Egy gyűrű csillogott tenyerén. Felülete karcos volt, láthatóan sokat hordott darabot talált a tűlevelek rengetegében Hansol. Ujjai közé fogta és a méretes fák között átszűrődő napfénybe emelte a kis ékszert.

- Ez Naktáé - jelentette ki biztosra.

- Hm... Lehet elvesztette akkor, amikor a lányokat kerestük - állapítottam meg.

- Lehet, de mintha tegnap a tábortűz mellett még láttam volna rajta azután, hogy visszatértünk.

  Ekkor bevillant egy részlet. Egy érdekes részlet a ma reggeli kalamajkából. Idegesen beharaptam az ajkamat, mert bizonytalan voltam abban, hogy az emlékképek a valóságot tükrözik-e. Az az igazság, hogy akkor nem is nagyon figyeltem a többiekre, csak Gohnban, A-Tomban és Kidohban voltam biztos, őket tényleg láttam. De valami azt súgta, hogy...

- Nakta nem volt ott reggel - jött a felismerés. A hideg is kirázott a gondolattól. Mégis hol lehet? Biztosan ő is felébredt akkor, amikor A-Tom sírva fakadt.

- Lehet ő tette? - kérdezte meglepődve Hansol. - Lehet itt bujkál az erdőben! Ezt azonnal el kell mondanunk a többieknek, gyere!

  Hansol eldugta a zsebébe a gyűrűt és felpattant a földről. Leporolta nadrágját, melyre töménytelen mennyiségű fakéreg és tűlevél ragadt. Nehezen akartak elszakadni az anyagtól, de Hansol addig erőlködött és paskolta ruhadarabját, míg egytől-egyig megszabadult a makacs darabkáktól.

 Felém nyújtotta karját, hogy felsegítsen, de ódzkodtam tőle.

- Ne haragudj Hansol, de én még nem akarok visszamenni.

- Ne viccelj már! Hallottad te is, hogy Kidoh is már keres téged. Ásd el a csatabárdot és felejtsd el, amit A-Tom állított róla. Nem igaz. Te is alátámasztottad! Na, gyere - rakta közelebb hozzám tenyerét.

  Igazat kellett adnom neki, bár még szívesen elücsörögtem volna itt, de előrébb kellett helyeznem a saját bőrünk megmentését. Megragadtam Hansol puha kezét, erősen megmarkolta azt és felrántott a fa tövéből.

  Gyors léptekkel vertük fel az avart a cipőinkkel, Hansol ment elől, én utána. Őt figyeltem és követtem, én már magamtól vissza se találtam volna.

  Valami lecsöppent az egyik faágról Hansol szőke hajkoronájára és rögtönözve utána kiáltottam. Bő öt lépéssel előrébb járt tőlem, de a vörös foltot a világos haján könnyen kiszúrtam így is.

  A fiú megállt és hirtelen hátrafordult.

- Mi történt? - kérdezte aggódva.

- Va...valami rácsöppent a hajadra - lihegtem. - Fordulj meg, kérlek.

  A fiú engedelmeskedett. A folt még mindig ott éktelenkedett hajszálain. Vöröslött, mint a rózsa. Ez nem lehet gyanta. Semmi olyan folyékony anyag, ami az erdőben fellelhető. Ez csakis vér lehet.

- Hansol, ez vér - suttogtam remegő hangon.

- Megint kezdődik elölről - sóhajtotta. Már én is így álltam hozzá. Egy újabb holttest, egy újabb fájdalom, újabb feltevések... Mikor ér már véget?

- De honnan jön? - néztem körbe, a hatalmas ágakat vizslattam fenn, a magasban. A szemem elé kellett raknom a kezemet, hogy a napfény ne süssön bele. Végig követtem az ösvényt a tekintetemmel, amelyen jártunk. És akkor észrevettem egy zacskót az egyik ágra akasztva, alig két méter magasban lógott. A szatyor fehér falát vörös foltok tarkították, az alja szinűltig tele volt vérrel. Valami nehéz lehetett benne, mert a vékony ág meghajolt.

- Ott van! - böktem hevesen az ágra. A szívem össze-vissza kalimpált a helyén, izgultam, hogy vajon mit rejthet a szatyor. Csak valami csúfosat, ebben biztos voltam.

- Felmászok és leszedem - felelte Hansol, aki ugyanannyira volt megrémülve, mint én. Láthatóan nem volt ínyére a feladat, de nem volt mit tenni, én nem voltam egy nagy fára mászó őstehetség. Ő sokkal magabiztosabban ragadta meg az egyenes tönköt és kezdett el felmászni rajta, mint azt én tettem volna. Fogai közé fogott egy hosszabb botot is, amivel lepiszkálhatja a csöpögő zacskót.

  Lassan, de biztosan felért az ágig és megbirizgálta félkézzel a szatyor fülét, ami araszolgatva egyre lejjebb csúszott az ágon. A szatyor a nehéz tartalmával együtt súlyosan csapódott le a földre, mintha egy kisebb görögdinnye ért volna talajt. A vér kiszivárgott belőle, megszínezve a tűleveleket.

  A gyomrom felfordult a látványtól, csak óvatos léptekkel mertem megközelíteni azt. Útközben én is felkaptam egy botot, Hansol pedig sikeresen leugrott a fáról, talpra érkezett. Összeszedte magát és undorral a képén ő is követett.

  A zacskó fülébe akasztottam a botot, de nem vitt rá a lélek, hogy feltárjam. Rettegtem, a szememet nem bírtam tovább rajta tartani, Hansol felé fordítottam fejemet. Az ő arcára is kiültek az érzelmek. Szinte éreztem, hogy ugyanarra gondolunk.

- Szerinted is? - kérdeztem félelemmel a hangomban. A torkomba felugrott gyomorsavamat igyekeztem visszanyelni, de olyan nehéznek ígérkezett.

  A fiú bólintott. Átvette a kezembe tartogatott ágat és gyorsan megemelte a szatyor száját, hogy belelessen. Csak az arcára fókuszáltam. Fél szemmel figyelte a zacskó tartalmát, alig egy másodpercig nézte, amikor is eldobta a kezében tartott ágat, mintha az mérgezett lenne és elsietett a legközelebbi bokor mögé. Öklendezést hallottam, majd a gyomra tartalma csattant a bokor tövébe.

 Nem bírtam tovább ott tartózkodni, a szatyor mellett, így én is besiettem a bokorba és Hansolt támogattam. Hátát simogattam, de én is úgy éreztem, hogy mindjárt kiadom a reggelimet. Feltörtek a könnyeim is, a félelem könnyei voltak ezek.

Vacogó fogaim közül végre kipréseltem a kérdést dadogva. - K-k-ki volt b-benne?

  Hansol vörös szemekkel rám pillantott, megviselt és nyúzott volt. - Nakta.