20. Fejezet

16. óra

8. 30 am

  - Hansol, induljunk vissza – sipítottam a könnyeimmel küszködve.

- D..d..d..de n-nem hagyhatjuk i-itt – dadogta a fiú. Nagyon ritkán jött nála elő ez a betegsége, de idegességében előfordult, hogy nekiállt dadogni.

- De, Hansol, nem vihetjük magunkkal. Menjünk! – utasítottam. A csuklója köré fontam ujjaimat és magam felé rántottam a fiút, aki még mindig kétrét görnyedt a bokorba. Ez nem volt elég. Mindkét karommal erősen megrántottam őt, mire sikerült pár botladozó lépéssel arrébb húznom.

- Jó, menjünk – sóhajtott, ezzel kieresztve tüdejéből az elnehezedett levegőt. Felegyenesedett, ingjének ujjába beletörölte krokodilkönnyeit és megtörölte nedves ajkának sarkát, amire kiült a váladék.

  Szörnyen rossz érzéssel töltött el az, hogy Naktát ott kellett hagynunk, de nem volt mit tenni. Amint hátat fordítottunk a vérrel telt zacskónak és elindultunk a fák rengetegében, egy furcsa érzet kerített hatalmába. Mintha valaki nézett volna minket. Sőt, követett.

  Megborzongtam tőle, de hiába lestem hátra a vállam felett, a göcsörtös fatörzseken kívül semmi egyebet nem találtam.

  Hansol bizonytalanul lépdelt mellettem, a karomba kapaszkodott, majdnem elszorítva ezzel az ereimet. Rá kellett szóljak. - Ez fáj!

- N-ne haragudj - kért bocsánatot a fiú és ezzel egyidejűleg lazított a szorításán. Csüggedten, lehajtott fejjel vonult, láthatóan elhagyta a testét a benne szunnyadó régi szellem. Én is hasonlómód éreztem. Nem volt elég, hogy hulla fáradt voltam, hiába aludtam, mintha az a pár óra meg se történt volna. A kora reggeli történések miatt leeresztettem teljesen.

- Mit mondjunk a többieknek? - kérdezte Hansol tanácstalanul.

- Az igazat.

- Nem lesz belőle baj?

- Nem fognak minket vádolni - feleltem egy vállrántással. Elég megviseltnek tűntünk ahhoz, hogy ne gondoljanak arra, hogy mi tettük. Már nem érdekelt amúgy sem, hogy ki kire tereli a gyanút, gondolja mindenki azt, amit akar. Én tudtam, hogy nem én tehetek a gyilkosságokról és ez bőven elég volt. Persze furdalt a kíváncsiság, hogy ki áll az emberölések mögött, ezt nem tagadhattam.

   A fiú mély hallgatással jelezte azt, hogy megbízik bennem.

- Nézd, ott a ház - böktem a völgy közepén elterülő hatalmas faépületre. Megnyugtatott a látványa. Csak akkor ugrott fel a vérnyomásom, amikor a ház mögötti tűzrakóhely körül lézengő Kidoh-t megpillantottam. Lehorgasztott fejéhez emelte az égő cigarettáját, melynek füstje gomolygó csóvákkal távozott a szálból.

  Valószínűleg meghallhatta érkezésünket, amikor kiértünk az erdő szélére, Kidoh felkapta a fejét és keresni kezdte tekintetével a zaj forrását. Amint megtalált, kiengedte ujjai közül a leégett csikket és egy könnyed mozdulattal a földbe tiporta azt. Megszaporázott léptekkel közeledett felénk, így időm se volt átgondolni, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Ő helyettem cselekedett.

  Szorosan magához ölelt.

Hirtelen azt se tudtam, hogy reagáljak. Végül hagytam, hogy elöntsenek az érzések. Átfontam karjaimat a derekán és elkeseredett sírásba fogtam. Megbántam, amit tettem, nem kellett volna így elrohannom... Meg kellett volna már bíznom benne. Hülyeség volt, hogy egyáltalán megfordult a fejemben az, hogy ő tehette.

- Bocsánat - suttogtam elcsukló hangon.

- Hayi, megmondtam, hogy el ne merj menni mellőlem! Most rendesen rám ijesztettél! - torkolt le, de érezhetően megkönnyebbült, hogy újra a karjai között tudhat.

- Tényleg ne haragudj - sírtam. Úgy éreztem nem mondhatom neki el elégszer, hogy mennyire megbántam a dolgot. Önfejűségem megint belesodort a rosszba. Mindezt elkerülhettem volna. De már nem volt visszaút... És Naktát így se tudtam volna megmenteni.

- Mi van, Hansol? - szólította meg a fiút Hyosang, aki egészen idáig csöndben tűrte a jelenetünket. Teljesen meg is feledkeztem a jelenlétéről onnantól kezdve, hogy megláttam Kidoh-t.

  Hangosan kieresztett magából egy sóhajt, azt a látszatot keltette bennem, hogy ezek után megszólal, de nem jött ki hang ajkai közül. Megrázta fejét semmitmondóan és lusta léptekkel elindult a ház felé.

- Mi történt? - fordult kérdőn felém.

- Lehet jobb lenne, ha összehívnánk a többieket. Nem szeretném többször elmesélni, csak egyszer. Így is elég megrázó. - Kitöröltem könnyeimet a szemem alól.

- Most nem kéne őket zavarni. - Eleresztette testemet és hátat fordított nekem. Zavartan beletúrt hajába, megrázta puha tincseit és megköszörülte torkát. Úgy viselkedett, mint aki nem tudja, hogy is kezdjen bele a mondandójába, mert bármit is készül mondani, az biztosan nem fog tetszeni. Elöntött az aggodalom. Semmi jót nem sejtetett Kidoh testbeszéde.

- Valami gond van? - puhatolóztam. Óvatosan vállára emeltem kezemet és végigsimítottam csontos testrészén.

- Igen. Nem csak azért vagyok itt, mert téged kerestelek.

- Hát? - Teljesen felcsigázott. Mi történhetett addig, míg elvoltam?

- Nem szeretnél rágyújtani? - elővette farzsebéből a dobozát, melyet egy laza mozdulattal felnyitott és felém nyújtotta a dobozban sorakozó cigiket. Választottam egyet, kihúztam belőle és a számba vettem. A fiú felkattintotta a gyújtóját és meggyújtotta vele a cigarettámat, majd az övét is.

  Az első slukk sem segített abban, hogy lecsillapodjak, fokozódó izgalmam már az egeket verte. Gyomromra kellett szorítanom szabad kezemet, hogy enyhítsek a görcsömön.

- Mondd már! - vágtam rá türelmetlenül. Talán kicsit túl hevesen is. Nem tehettem róla, rosszat sejtettem és képtelennek éreztem a várakozást. Hallani akartam.

- Miután elszaladtál... Ahj, nem figyeltünk oda rendesen. A-Tom nagyon felbaszott a viselkedésével, aztán elrohantál és nem vettem észre, hogy Hojoon mire készül...

- Mit csinált? - Meghűlt a vérem is. Rettegtem. Még egy holttest esetleg?

- Addig erősködött, míg fel nem feszítette a felső fürdő ajtaját. Vagyis belökte. Nem tudom. A lényeg, hogy megtalálta Sooyeon-t. - Kidoh idegesen pöfékelte a cigijét. El se vette szájától, csak beszívta és már távozott is a szájából a füst. Majd még egyeszer, és megint. Majd egy újabb szálat vett szájába.

- És?

- A kulcs valahogy a táskámra került. Hayi, lövésem sincs, hogy mikor és hogyan... Lehet A-Tom tette oda? Ez is megfordult a fejemben. Akkor tehette, amikor csinálta azt a jelenetet. A lényeg, hogy most azt hiszik, hogy én zártam be az ajtót. Magyarán én vagyok a gyilkos - sóhajtotta feldúlt állapotban. Újra és újra beletúrt a hajába, ujjai között végigpörögtek a szálak és visszaálltak a helyükre.

  Én is rázkódtam az idegtől. Meg kellett bíznom benne. Nem Kidoh tette. De mégis, most már ez a második alkalom, hogy rá akarják terelni a gyanút.

- Ki akar neked ennyire rosszat? - fakadt ki belőlem a kérdés.

- Nem tudom! - kiáltott rám. Tisztában voltam vele, hogy csak a felgyülemlett inger váltotta ki belőle ezt az oldalát, mégis megszeppentem tőle. Nem én hibáztattam őt, mégis velem kiabált. Elhúzódtam tőle, és ez ráébresztette arra, hogy nem jót cselekedett. Megpróbált közelíteni, de visszautasítóan hátat fordítottam lényének. Ennek ellenére is derekamra helyezte meleg tenyerét és a fülemhez hajolt. - Ne haragudj, nem akartam, csak... - pihegte lágyan a fülembe. - Csak felingerelt mindez. Nem jó érzés, hogy mindenki ellenem fordult rajtad kívül. Még Gohn is. A legjobb barátom. Ellenem fordították - súgta elkeseredetten.

- De ő is ott volt a szobában, amikor Seogoongal történt az eset. Tudhatná, hogy...

- Ez nem magyarázat. Ő elaludt és abban a pár órában is tehettem... Órák. Még annyi se - legyintett.

- Órák... - ismételtem meg. Kezdett összeállni a kép. Visszajátszódtak bennem a történések, az ivászat kezdetétől a gyilkosságokig. Úgy éreztem, hogy köze van az órának az ölésekhez. Csak még azt nem tudtam, hogy hogyan. Vészesen törni kezdtem az agyamat, még Kidoh hümmögése és a tőle nem megszokott bújása se tudott kizökkenteni belőle. - Megvan!

- Mi van meg? - emelte fel fejét vállamról, amely eddig ott nyugodott.

- Sooyeon, Sookyun, Xero, Seogoong, Nakta... Ez öt. Körülbelül 16-7 órája lehetünk itt, nem?

- Mit akarsz ezzel mondani? - ráncolta a homlokát.

- Öt áldozat, 15 óra.

- Igen, és?

- Jaj, rakd már össze Kidoh! - csaptam össze a tenyereimet. Nem hittem el, hogy eddig ő volt a nagy ész, az elme, aki mindig megpróbált magunkat kihúzni a csávából, most mégsem tud egy egyszerű összefüggést találni a kettő szám között.

- De nem értem.

- Az a valaki, aki azon van, hogy kinyírjon minket... 3 óránként gyilkol.

19. Fejezet

15. óra

7:45 am

- Te kire gondolsz? - pillantottam a felém magasodó fiúra, aki teljesen beárnyékolt.

- Hm... Én úgy láttam Kidoh-val egész jól összemelegedtetek, most hogyhogy rá gyanakszol? - kérdezte Hansol ügyet se véve az én feltevésemre.

 - Már én magam sem tudom - ingattam a fejemet szomorúan. Hansol letelepedett mellém a fa egyik göcsörtös gyökerére helyezte ülepét és megragadta a vállamat.

- Nem tudom ki ültette a füledbe azt, hogy Kidoh a gyilkos, de Hayi, ne másokra hallgass, ne hagyd magad manipulálni! Csak a szívedre figyelj, az mit sugall. Úgy gondolom, és szerintem jól hiszem, hogy nem magadtól fordult meg a fejedben az, hogy Hyosang lenne az elvetemült őrült. Lehet, hogy nem ő a legjobb barátom, de én nem rá gyanakszom ellenben a többiekkel. B-Joot sikerült még meggyőznöm az én állításomról, de a srácok előtt nem akartam említeni... - itt halkabbra vette a hangját, mintha nem lettünk volna amúgy is egyedül. - Én úgy gondolom, hogy A-Tom az, bár ebben sem vagyok biztos. Furcsa lenne, ha a saját Berettáját lopta volna el, de a viselkedése pont az ellentettjéről tanúskodik.

  Egyre zavarosabbá vált minden. Úgy éreztem, hogy Hansolban megbízhatok, ő nem lehet rossz fiú, elvégre is nem ölte volna meg a saját szeretett barátnőjét. Így ki mertem nyitni előtte a számat, jobban, mint bárki más előtt.

- Először tényleg Kidohra gyanakodtam, de ő biztosan nem lehetett, mert amikor Sooyeon eltűnt, mi fent voltunk az emeleten. Alá tudom támasztani az alibijét. És nem csak ez az egy alkalom volt. Ne haragudj, hogy megtévesztettelek és őt vádoltam, csak dühös voltam rá. - Fürkészni kezdtem a fényes haja alatt Hansol íriszét. Vizenyős szemei egy pontra meredtek a cipőm előtt, az avaron cikázott pupillája. Én is oda tekintettem, de nem vettem észre semmi különöset, ezért folytattam a beszédet. - Aztán Seogoong is gyanússá vált, de ő kiesett azzal, hogy valaki meggyilkolta. Ezer apró jel van, és mindegyik másra utal... Kezdek teljesen becsavarodni, már nem tudom...

- Várj egy kicsit - állított meg Hansol a siránkozásomban. - Nézd! - bökött arra a pontra, ahol már az előbb is járt a tekintetem.

- Mi az? - kerestem szememmel azt, amit Hansol már észrevett, de nem találtam.

  Ő előre hajolt, jobb karjára támaszkodva nyújtózott az után a valami után, amit ujjaival kikapart a tűlevelek közül. Tenyerébe fogta és kiszedegette kezéből a bőrére ragadt tűleveleket, majd megfújta az arany karikát. Egy gyűrű csillogott tenyerén. Felülete karcos volt, láthatóan sokat hordott darabot talált a tűlevelek rengetegében Hansol. Ujjai közé fogta és a méretes fák között átszűrődő napfénybe emelte a kis ékszert.

- Ez Naktáé - jelentette ki biztosra.

- Hm... Lehet elvesztette akkor, amikor a lányokat kerestük - állapítottam meg.

- Lehet, de mintha tegnap a tábortűz mellett még láttam volna rajta azután, hogy visszatértünk.

  Ekkor bevillant egy részlet. Egy érdekes részlet a ma reggeli kalamajkából. Idegesen beharaptam az ajkamat, mert bizonytalan voltam abban, hogy az emlékképek a valóságot tükrözik-e. Az az igazság, hogy akkor nem is nagyon figyeltem a többiekre, csak Gohnban, A-Tomban és Kidohban voltam biztos, őket tényleg láttam. De valami azt súgta, hogy...

- Nakta nem volt ott reggel - jött a felismerés. A hideg is kirázott a gondolattól. Mégis hol lehet? Biztosan ő is felébredt akkor, amikor A-Tom sírva fakadt.

- Lehet ő tette? - kérdezte meglepődve Hansol. - Lehet itt bujkál az erdőben! Ezt azonnal el kell mondanunk a többieknek, gyere!

  Hansol eldugta a zsebébe a gyűrűt és felpattant a földről. Leporolta nadrágját, melyre töménytelen mennyiségű fakéreg és tűlevél ragadt. Nehezen akartak elszakadni az anyagtól, de Hansol addig erőlködött és paskolta ruhadarabját, míg egytől-egyig megszabadult a makacs darabkáktól.

 Felém nyújtotta karját, hogy felsegítsen, de ódzkodtam tőle.

- Ne haragudj Hansol, de én még nem akarok visszamenni.

- Ne viccelj már! Hallottad te is, hogy Kidoh is már keres téged. Ásd el a csatabárdot és felejtsd el, amit A-Tom állított róla. Nem igaz. Te is alátámasztottad! Na, gyere - rakta közelebb hozzám tenyerét.

  Igazat kellett adnom neki, bár még szívesen elücsörögtem volna itt, de előrébb kellett helyeznem a saját bőrünk megmentését. Megragadtam Hansol puha kezét, erősen megmarkolta azt és felrántott a fa tövéből.

  Gyors léptekkel vertük fel az avart a cipőinkkel, Hansol ment elől, én utána. Őt figyeltem és követtem, én már magamtól vissza se találtam volna.

  Valami lecsöppent az egyik faágról Hansol szőke hajkoronájára és rögtönözve utána kiáltottam. Bő öt lépéssel előrébb járt tőlem, de a vörös foltot a világos haján könnyen kiszúrtam így is.

  A fiú megállt és hirtelen hátrafordult.

- Mi történt? - kérdezte aggódva.

- Va...valami rácsöppent a hajadra - lihegtem. - Fordulj meg, kérlek.

  A fiú engedelmeskedett. A folt még mindig ott éktelenkedett hajszálain. Vöröslött, mint a rózsa. Ez nem lehet gyanta. Semmi olyan folyékony anyag, ami az erdőben fellelhető. Ez csakis vér lehet.

- Hansol, ez vér - suttogtam remegő hangon.

- Megint kezdődik elölről - sóhajtotta. Már én is így álltam hozzá. Egy újabb holttest, egy újabb fájdalom, újabb feltevések... Mikor ér már véget?

- De honnan jön? - néztem körbe, a hatalmas ágakat vizslattam fenn, a magasban. A szemem elé kellett raknom a kezemet, hogy a napfény ne süssön bele. Végig követtem az ösvényt a tekintetemmel, amelyen jártunk. És akkor észrevettem egy zacskót az egyik ágra akasztva, alig két méter magasban lógott. A szatyor fehér falát vörös foltok tarkították, az alja szinűltig tele volt vérrel. Valami nehéz lehetett benne, mert a vékony ág meghajolt.

- Ott van! - böktem hevesen az ágra. A szívem össze-vissza kalimpált a helyén, izgultam, hogy vajon mit rejthet a szatyor. Csak valami csúfosat, ebben biztos voltam.

- Felmászok és leszedem - felelte Hansol, aki ugyanannyira volt megrémülve, mint én. Láthatóan nem volt ínyére a feladat, de nem volt mit tenni, én nem voltam egy nagy fára mászó őstehetség. Ő sokkal magabiztosabban ragadta meg az egyenes tönköt és kezdett el felmászni rajta, mint azt én tettem volna. Fogai közé fogott egy hosszabb botot is, amivel lepiszkálhatja a csöpögő zacskót.

  Lassan, de biztosan felért az ágig és megbirizgálta félkézzel a szatyor fülét, ami araszolgatva egyre lejjebb csúszott az ágon. A szatyor a nehéz tartalmával együtt súlyosan csapódott le a földre, mintha egy kisebb görögdinnye ért volna talajt. A vér kiszivárgott belőle, megszínezve a tűleveleket.

  A gyomrom felfordult a látványtól, csak óvatos léptekkel mertem megközelíteni azt. Útközben én is felkaptam egy botot, Hansol pedig sikeresen leugrott a fáról, talpra érkezett. Összeszedte magát és undorral a képén ő is követett.

  A zacskó fülébe akasztottam a botot, de nem vitt rá a lélek, hogy feltárjam. Rettegtem, a szememet nem bírtam tovább rajta tartani, Hansol felé fordítottam fejemet. Az ő arcára is kiültek az érzelmek. Szinte éreztem, hogy ugyanarra gondolunk.

- Szerinted is? - kérdeztem félelemmel a hangomban. A torkomba felugrott gyomorsavamat igyekeztem visszanyelni, de olyan nehéznek ígérkezett.

  A fiú bólintott. Átvette a kezembe tartogatott ágat és gyorsan megemelte a szatyor száját, hogy belelessen. Csak az arcára fókuszáltam. Fél szemmel figyelte a zacskó tartalmát, alig egy másodpercig nézte, amikor is eldobta a kezében tartott ágat, mintha az mérgezett lenne és elsietett a legközelebbi bokor mögé. Öklendezést hallottam, majd a gyomra tartalma csattant a bokor tövébe.

 Nem bírtam tovább ott tartózkodni, a szatyor mellett, így én is besiettem a bokorba és Hansolt támogattam. Hátát simogattam, de én is úgy éreztem, hogy mindjárt kiadom a reggelimet. Feltörtek a könnyeim is, a félelem könnyei voltak ezek.

Vacogó fogaim közül végre kipréseltem a kérdést dadogva. - K-k-ki volt b-benne?

  Hansol vörös szemekkel rám pillantott, megviselt és nyúzott volt. - Nakta.

18. Fejezet

15. óra

7:10 am

   Nem akartam elhinni, amit Kidoh állított. Ki az az elvetemült ember, aki ilyenre képes? Halálra ítél másokat és itt játszadozik velünk ahelyett, hogy lecsapna ránk. Miért gyilkolhat egyáltalán? Szórakozásból? Milyen elvetemült őrült lehet?

- Tudom, már sokszor kérdeztem tőled, de most mi lesz? – suttogtam remegő hangon Kidohnak.

- Tessék? – kérdezett vissza. A takaró, melybe belenyomtam arcomat tompította a hangokat, így kicsit magasabban elismételtem a kérdésemet. – Őszintén mondom neked, hogy fogalmam sincs. Nem ülhetünk tétlenül, ez tény, de nagyon mozogni se tudunk, mert abból is baj lehet. Talán egy megoldás lenne rá, de elég macerás ennyi emberrel.

- Mi az? – emeltem meg a fejemet.

- Csinálhatjuk azt is, hogy együtt maradunk mindannyian, mindenhova együtt megyünk, de nem merném megkockáztatni ezt, mivel köztünk van a gyilkos is. Lehet hirtelenbe lemészárolna mindenkit – rázta meg a fejét rosszallóan.

- És az jobb, hogy most egyesével öl és viszonylag lassan?

- Hjaj, már lövésem sincs, hogy mi jó és mi nem. Nem tudom ki teszi és pláne nem vagyok képes belelátni az agyába, hogy ott mi zajlódhat le benne. Nem látom ennek az egésznek a végét… Olyan, mintha soha nem akarna már véget érni, pedig még csak egy éjszakát voltunk itt.

   Az ajtó kivágódott és belépett rajta a dühös A-Tom, aki egyenest Kidoh felé vette az irányt. Vonásai kemények voltak, megfeszült az állkapcsa, két karját előre tartotta, úgy tűnt készen áll megfojtani Hyosangot.

- Teee!!! – üvöltötte hangosan.

  Kidoh meglepetten meredt rá, ideje se volt reagálni az eseményekre, A-Tom ujjai ráfeszültek Kidoh hosszú nyakára és egyre szorosabbra fogta végtagjait. Karjain kidudorodtak az erek, ahogyan izmai erős nyomást fejtettek ki arra a törékeny nyakra.

  Hevesen felkeltem és ütlegelni kezdtem A-Tom felkarját, aki szinte tudomást se szerzett a lényemről. Tovább ráncigálta Hyosangot, akinek arca egyre vörösödött. Olyan hirtelen történt minden.

- Mit csinálsz? – préselte ki fogai közül Kidoh. Kétségbeesetten tekintett A-Tomra, aki még mindig elvetemült tekintettel nézett a kezei között szorongatott, állítólagos barátjára. Könnycseppek csíkozták eltorzult arcát.

- Azt, amit megérdemelsz! Te faszfej, te ölted meg, mi? Tudom én! A hátad mögött már mindenki rád gyanakszik, csak nem merik kimondani, mert attól félnek, hogy őket fogod levadászni következőleg. De én bátor vagyok! Gondoskodom róla, hogy most itt megszakadjon minden. Az életed és ezzel együtt a gyilkosságok is véget érnek majd. – kacagott fel a lehető legelvetemültebb hangján A-Tom.

- Állj már le! – Egyre jobban rángattam a fiú karját, amit egyszerűen lehetetlennek bizonyult lefejteni Kidohról. Pedig ő már láthatóan nem volt jól, elsápadt, a száját tátotta, de levegőt már alig tudott beszívni a tüdejébe.

  Ekkor többen is megjelentek A-Tom háta mögött, akik megragadták őt a vállánál fogva és próbálták segíteni Kidoh-t. Köztük volt Gohn, Hansol és Yano. Együttes erővel hamar leszedték a fiút Hyosangról és ezt követően le is kellett őt fogniuk.

  Kidoh nyaka foltos lett, a vörös és a lila árnyalataiban pompázott A-Tom műve rajta. Látványosan kapkodni kezdett az éltető levegőért és nyakát dörzsölgette, hogy elmúljon a fájdalma. Csak percekkel később tudott az ingerült A-Tomra pillantani, aki vadul próbálkozott kiszabadulni a srácok karjaiból. Persze nem tudott fölényeskedni a három fiú felett, így feladta és megrogyasztotta térdeit, a földre kívánkozott. Leeresztették, de továbbra is lefogták őt. Sírni kezdett úgy, mint egy órával ezelőtt.

- Nem én voltam – felelte Kidoh erőtlenül.

- De! – vágott vissza erőszakosan A-Tom.

- Akkor bizonyítsd – tettem keresztbe mellkasom alatt a karjaimat és méregetni kezdtem a térdre ereszkedett fiút. Tesztelni akartam. Vajon mi alapján gyanakszik Kidohra?

  Megrántotta keményen a jobb vállát, hogy azt kiszabadítsa. Sikerrel járt, ezért farzsebébe túrt, valamivel zörögni kezdett, majd előhúzta a kis papírgalacsint, amit nemrég még én hajítottam a földre kint, a folyosón. Felém nyújtotta szabad kezével A-Tom.

  Bizonytalanul néztem rá, végül mégiscsak elvettem tőle a papírt és kihajtogattam. Igaz, tudtam mi állt benne, de féltem attól, hogy esetleg elsiklottam valami részlet felett. Bő egy percig meredtem a lapra, többször átforgattam a kezemben, de nem találtam rajta semmi érdekest.

  Megráztam a fejemet és A-Tom-ra néztem, aki csúfos vigyort eresztett képére.

- Én nem találtam semmit – magyaráztam, de a vigyor továbbra se hervadt le ajkairól.

- Mert nem a tartalmában kell keresni a lényeget… Drága Hayi, ez Kidoh írása.

  Újra átfordítottam a kezemben a lapot, hogy szembe találjam magamat az írásos felével. Még soha nem láttam Kidoh kézírását, de A-Tom annyira biztos a dolgában, hogy nem mondhattam nemet rá. Becsapva éreztem magamat és elbizonytalanodtam. Kidohnak kéne hinnem, aki egészen idáig végig megvédett, de A-Tom bizonyítéka erősnek bizonyult.

  A szobára csend ülepedett, senki nem mert megszólalni. Fojtogatóvá vált a négy fal között a levegő, úgy éreztem ki kell törnöm innen. Magányra vágytam, ahol ködös gondolataim végre kitisztulhattak.

  Eldobtam a papírt és kiszaladtam a szobából, végig dobogtam a lépcsőfokokon, az elhúzható ajtót kivágtam és meg se álltam addig, míg be nem értem az erdőbe, ahol a fák rengetegében végre találtam egy tisztást. Itt már nem éreztem az emberek közelségét, végre letelepedhettem egy fa tövébe, ahol átgondolhattam mindent.

 De hiába próbáltam magyarázkodni és hiába vetítettem magam elé minden egyes mozdulatát, amiben nem láttam hibát, mégis, ez a dolog annyira megingatta a benne vett hitemet, hogy nem mertem újra bízni.

  A szívem azt diktálta, hogy márpedig tegyem meg és ne higgyek A-Tomnak, de az a tény, hogy Kidoh meg se szólalt a szobában, miután elhangzott a vád, talán még jobban alátámasztotta bennem azt, hogy esetleg igaza van a fiúnak. Ha ilyen vádak értek volna, az lett volna a minimum, hogy kimagyarázom őket. Kidoh mégis néma csöndben ült az ágy szélén és míg én vacilláltam, hogy kimeneküljek, vagy sem, simán mondhatott volna valamit.

- HAYI! – hallottam a kiáltását messzebbről, valahonnan a tábortűz helyéről jöhetett, de nem akartam magamra hívni a figyelmet. Egy darabig még nem vágytam Kidoh társaságára, legalább addig nem, ameddig le nem tisztázom magamban az érzéseket.

  Mögöttem megreccsentek a gallyak. Megrezzentem. Ez még nem lehet Kidoh… Az előbb sokkal messzebbről jött a hangja, ennyi idő alatt nem ért volna fel ide.

- Hahó – mondtam bizonytalanul a levegőbe. A csípős hidegben a leheletem is látszott. Összébb húztam magamat a fa tövében és vártam, hátha érkezik válasz.

  Nem jött semmi, de a recsegések egyre sűrűbbé váltak. Az ágak nehéz súly alatt törtek szét, ez biztosan nem állat tette. De akkor mégis ki közeledett felém?

- Hahó – jött a válasz. Először a sötét bakancsokat pillantottam meg, majd szépen lassan végigvezettem tekintetemet a fiú lényén. Szemem megállapodott kerek arcán és hirtelenszőke, gomba haján, ami szinte a szemébe lógott. – Hát te? – kérdezte Hansol.

- Kijöttem gondolkodni – sóhajtottam nehezen. – És te? – érdeklődtem.

- Én is. Tudod, mióta a lányok… Nos tudod… Azóta nagyon rosszul érzem magamat és többnyire magányra vágyom. És az, hogy Seogoong meghalt, most már végképp a padlón vagyok… - Arcát próbálta takargatni azzal, hogy nem nézett a szemembe, inkább csak jobbra-balra nézelődött, de engem nem tudott átverni, tudtam, hogy a könnyeit rejtegette.

- Már nem tudom, hogy kiben bízhatok – mondtam ki.

- Tudom mit érzel – sóhajtotta. – Mindannyian itt fogunk megpusztulni.

- Még van remény. Talán…

- Te kire gyanakszol egyébként?

  Ezzel a kérdéssel igazán megfogott. Magam sem tudom, az az igazság. Mégis a csalódottság olyan hatásosan vette át az uralmat az agyam és a testem felett, hogy remegő ajkaim között csak kicsusszant az a bizonyos név.

- Kidoh-ra.

17. fejezet

14. óra

6:13 am

   Mocorgást hallottam mellőlem. Testemet minél halkabban próbáltam átfordítani az ágy matracán. Résnyire nyitottam szememet. Azzal kellett szembesülnöm, hogy már nem Kidoh fekszik mellettem, hanem Gohn, aki mélyen aludhatott.

   A fotelre vándorolt tekintetem. Kidoh engem nézett. Próbáltam lehunyni pillámat, de Kidoh ekkor hozzám szólt: - Látom, hogy ébren vagy.

  Tudtam, hogy nem tettethetem tovább az alvást, ezért inkább felültem az ágyban és a fiúra néztem.

- Nem tudsz tovább aludni? – kérdezte.

- Már nem igazán. Nem aludtam túl jól. Mikor cseréltetek helyet? – érdeklődtem.

- Egy fél órája. Igazából már 5-kor helyet kellett volna cserélnünk, de Gohn úgy gondolta nem ébreszt fel, még jól bírta az őrködést. Háromnegyed hatkor keltett fel, hogy most már ő is aludna egy kicsit – suttogta Kidoh tiszteletben tartva azt, hogy Gohn kimerült és szüksége van az alvásra. – Nem vagy éhes?

  Egészen idáig nem is gondoltam arra, hogy üres lenne a gyomrom, csak most éreztem, hogy mennyire is szükségem van az ételre. Hangosat korgott a hasam és a gyomorsavam is felszökött a torkomba. Marta a nyelőcsövemet.

- De, eléggé.

- Ha minden igaz, a táskámban van még pár fánk, ha gondolod, odaadom. – Felállt a fotelból és előkereste ez utazótáskáját. Halkan kicipzározta azt, s kutatni kezdett benne. Egyhamar rá is bukkant a zacskóra, amiben négy darab csoki mázas fánk tartózkodott.

   Kiugrottam az ágyból és közelebb mentem Kidoh-hoz. Ő újra helyet foglalt a fotelben, és felkínálta nekem, hogy üljek az ölébe. Ez meglepett a hajnali hidegsége után, de elfogadtam a lehetőséget és leültem a combjaira. Kivett magának egy fánkot, amibe egy hatalmasat harapott, majd átadta nekem a zacskót.

- A többi a tiéd.

- Jaj, dehogy. Egyél te is még egyet. – Bár tudtam, hogy képes lennék befalni a fánkból hármat is, azt sem akartam, hogy Kidoh éhezzen.

  Befaltam az első fánkomat és már nyúltam a következőért, amikor egy hangos ordítás söpört végig a folyosón. Szinte azonnal felpattantunk, még Gohn is felébredt rá. Ránk nézett kikerekedett szemekkel. – Ez meg mi volt?

  Megráztam a fejemet. Majd kiugrottam a bőrömből, nagyon féltem és izgultam.

- Mi történhetett? – kérdeztem izgatottan.

- Megnézem, maradjatok itt! – és kisietett a szobából Hyosang.

- Ez A-Tom volt? – fordultam a kérdéssel Gohn-hoz.

- Azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. – Felkelt az ágyból, felvette pulcsiját és rám tekintett. – Én is megnézem mi történt, de ahogy Kidoh is utasította, neked itt kell maradnod. Megértetted?

   Bólintottam. Bár nagyon érdekelt, hogy mi történt, nem tudtam megmozdulni. Földbe gyökerezett a lábam. Amint Gohn kinyitotta az ajtót, a folyosón megpillantottam A-Tomot, aki haját túrva továbbra is üvöltött, teljesen eltorzult az arca. Nem tudtam eldönteni, hogy sír vagy nevet. Félelmetes volt látványa.

  Mögötte több ember tolongott a legutolsó szoba ajtajánál. Mindegyikükben tolongott a kíváncsiság és döbbenet volt olvasható az arcukon.

  Tettem pár lépést a szobánk félfájához és onnan figyeltem tovább az eseményeket. Gohn befúrta magát a kisebb tömegbe. Arról is meggyőződtem, hogy A-Tom valóban sírt, és nem nevetett.

  Tudtam, hogy valami nagy baj történhetett… A-Tom erős srác volt, életvidám, csak valami rettenetes dolog válthatta ki belőle ezt.

- Mi történt? – szinte kiabáltam, hogy a folyosó túloldalán is meghallják. Hisztérikus kiáltásom felkeltette többek figyelmét is.

Végül A-Tom felordított fájdalmasan: - Seogoong meghalt!

  Lábaim megremegtek és összeestem ott, az ajtóban. Fejemet a félfának hajtottam, behunytam szemeimet és próbáltam visszafogni a sírást. Ajkaim remegtek, mint a kocsonya.

Sajnáltam nagyon Seogoongot, de nem az volt az oka annak, hogy a földre zuhantam. Sokkal inkább a félelem és az, hogy a gyilkosságok továbbra is folytatódnak. Sooyeon, Sookyun, Seogoong… és még az is lehet, hogy Xero… Rettegtem belegondolni abba, hogy ez hogyan fog folytatódni, és hogy ki van legközelebb a soron.

   Hallottam, ahogy a többiek suttogtak valamit egymás között és hirtelen kijött Kidoh Seogoong szobájából a többiek között átvágva, ellökte az útból A-Tomot és megállt előttem. Könyököm alá nyúlt és megpróbált feltámogatni, de lábaim nem akartak engedelmeskedni. Nagy erővel szinte felrántott és karjai közé font. Ellágyultam, sírni kezdtem.

  Kidoh először ölelt meg mindenki előtt. Nem tudtam, hogy miért csinálja, de nagyon jól esett. Újra biztonságban éreztem magamat. Tudtam, hogy míg Kidoh mellettem van, nem eshet bajom, csak attól féltem, és belegondolni is félelmetes volt, de úgy éreztem, hogy ő van a soron.

  Most már biztosan a gyilkos is tudja, hogy Kidoh többet tud a kelleténél. Most már csak az volt a kérdés, hogy mikor fog legközelebb lecsapni. Eszembe ötlött, hogy mostantól folyamatosan Kidoh mellett kell tartózkodnom, és ha kell, feláldozom magamat az ő védelmében. Készen álltam erre.

Éreztem a testemen, hogy a fiú is remeg. A hajamba temette arcát, és lágyan fülembe suttogta: - Hayi, valamit el kell mondanom.

   Az az egy darab fánk egy hatalmas fordulatot leejtett a gyomromban, fél öklömnyire szűkült össze a szervem. Mit fog vajon mondani?

- Seogoong hagyott egy üzenetet. – hangja még mindig remegett.

  Elengedett az öleléséből. Jobb markában hevert egy összegyűrt papír, amit eddig észre se vettem.

Kisimította, egy utolsót rápillantott, még mielőtt odaadta volna.

Remegő kézzel átvettem és olvasni kezdtem. Mindkét kezemmel meg kellett fognom az A4-es papírt, hogy olvasni tudjam, de még így is mozogtak a betűk. A lap felvette a remegés ritmusát.

„Én vettem el A-Tom fegyverét. Megöltem Xero-t.

Seogoong”

   Többször kellett elolvasnom a levelet, de képtelen voltam elhinni a szavakat, amik igazolást nyertek gyanúmnak.

- Nem, ez nem lehet! Hazudott! – kiabáltam. Összegyűrtem a lapot és elhajítottam. A falnak pattant, majd a földre esett.

Beviharzottam a szobába, iszonyat erővel hajítottam be az ajtót, majd kiszakadt a keretből. Testemet levetettem az ágyra. Úgy rogytam rá, mint egy élettelen rongybaba. Zakatolt a szívem, egy hatalmas üresség tátongott benne, olyan volt, mintha egy golyóval lőtték volna át.

  Leírhatatlanul fájt. Úgy gondoltam, hogy Seogoong megérdemelte a halált. Nem tudtam, nem is érdekelt, hogy halt meg, csak reméltem, hogy saját maga vetett véget az életének. Ha nem halt volna meg, én próbáltam volna megölni.

Tomboltam.

  Valaki benyitott az ajtón. Csak Kidoh lehetett az, így fel sem néztem a párnák közül. Az alak leült mellém és tenyerét hátam közepére helyezte. Dörzsölni kezdte azt, s közelebb hajolt hozzám.

- Hayi, cica, életem, ne sírj – suttogta higgadt hangon.

Figyelemre se méltattam kedvességét. Rajtam már az sem segített. Ezt a sebet semmi és senki nem tudja meggyógyítani.

- Nem Seogoong tette – mondta Kidoh magabiztosan.

- Honnan tudod? – üvöltöttem fel. Idegesített, hogy Kidoh ilyeneket állít. Ott állt a bizonyíték a lapon… Ez alátámasztott minden kétséget. Hogy kérdőjelezheti meg?

- Onnan, hogy Seogoongot megfojtották a párnájával. Saját magát nem tudta volna megfojtani a párnával, ezt csakis más tehette. Vagyis valaki rá akarja fogni Xero halálát. Terelő hadműveletet próbált végrehajtani, de ez most nem jött össze neki. Vagyis de, a többiekkel még továbbra is el tudja hitetni, hogy nincs semmi gond, meghalt a gyilkos. Csakhogy igen, most már ők is tudják, hogy valami nincs itt rendben. Meghalt két ember. Két barát…

- Haza akarnak majd menni – szipogtam.

- Nem fognak. Jenissi most mondta, hogy kilyukasztotta valaki az összes gumit. Mindegyik autón.

16. fejezet

11. óra

3:03 am

   - Neee… - kiáltottam fel, miközben mindkét kezemmel előre nyúlva igyekeztem elkapni Xerot, aki csak zuhant és zuhant le a mélységbe, amelynek alján ezer éles lándzsa várta áldozatát. Már nem tudtam elkapni, tudtam, hogy lehetetlenség lenne megmenteni és ez végtelen fájdalmat hagyott maga után a szívemben. Csak néztem, ahogy a test súlyosan zuhan a végzete felé és én csak arra voltam képes, hogy térdeimet levessem a földre, pontosan a hatalmas tátongó lyuk elé és várjam, amint a test földet ér.

   Egy pillanat alatt felszúrta őt a sok lándzsa, a felismerhetetlenségig roncsolta testét. Még ideje se volt reagálni a fájdalomra, azonnal meghalt. És vele együtt én is meghaltam. Mintha az én szívemet is ezer apró lándzsa szúrta volna át. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de elszorult torkom még ezt sem engedte. Még levegőt venni is alig tudtam, kezelhetetlenné vált a testem. Fuldokoltam saját könnyzuhatagomban.

   - Hayi, Hayi, ne csináld ezt, kelj fel! – egy férfihang szólongatott, de olyan távolinak és haloványnak tűnt a hang, hogy akár képzelhettem is volna. De egyre erőteljesebbé vált és mintha meg is ragadott volna. Valaki hozzáért az arcomhoz. – Hayi, kérlek, kelj fel!

- Mi van vele? – ezúttal egy másik ember hangját hallottam. Magasabb volt a hangja az előzőéhez képest, mégis nagyon kellemes volt a hangzása. Nem volt ismerős mégse, mert még mindig nem hallottam tisztán. Csengeni kezdett a fülem.

- HAYI! – ez az üvöltés már nagyon is valósnak tűnt és már azt is tudtam, hogy kitől ered. És a hang azonnal visszarántott a valóságba.

   Ólomnehéz pilláimat próbáltam felnyitni, de nagyon ragaszkodtak az alsó pillákhoz, nem akartak elszakadni.

- Igen? – suttogtam elhalóan, rekedtessen. Ajkaim össze voltak ragadva és nagyon szárazak voltak. Torkom is olyan volt, mint a száraz sivatag, nehézkessé tette a nyelést.

- Figyelj Hayi, ébredj fel – utasította Kidoh.

- Miért? Mi van? – ültem fel. Csak most éreztem azt, hogy mennyire is kényelmetlenül feküdhettem. Minden porcikám fájt, végtagjaim elgémberedtek és úgy éreztem, hogy a nyakam mindjárt kiszakad a helyéről. Nem tudtam mozgatni, ezért nekiálltam nyomkodni kezeimmel.

   Megkerestem szemeimmel Kidoht. Vártam, hogy egy mosollyal, egy csókkal üdvözöljön, de teljesen más fogadott. Aggodalmas és szomorú képet vágott.

   Levert a víz. Vajon mi történhetett?

- Hayi, minden rendben? – tette fel a kérdést, miközben megmarkolta tenyeremet. Öklébe zárta aprócska kezemet és várta továbbra is aggódó ábrázattal, hogy mit válaszolok.

- Igen, azt hiszem. Vagyis volt egy furcsa álmom, de megvagyok. Viszont te nem tűnsz valami túl boldognak. Baj van? - Csak ekkor néztem körül igazán, mert eddig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Legutóbbi emlékem az volt, hogy Kidoh ölében feküdtem azután, hogy szerelmet vallottam neki és gondolom elbóbiskoltam. Most viszont nem a tábortűz mellett voltam, hanem egy kanapén a nappaliban. A szobában rajtam és Kidoh-n kívül Gohn volt, aki szintén nem tűnt túl boldognak.

- Cica, figyelj, nem is tudom… - Sose szólított cicának. Megilletődtem, mert nem gondoltam volna, hogy Kidoh valaha is becézni fog valahogy. Hirtelen ki is zökkentett abból a tudatból, hogy most valószínűleg nem jó hírrel fog szolgálni nekem Hyosang. Az a sóhaj, ahogy belekezdett mondandójába, és ez a zavartság… Nem volt jellemző Kidohra a meggondolatlanság és az össze-visszaság. Minden mondata jól átgondolt volt.

- Igen? – türelmetlenkedtem.

- Egy fél órával előbb tért vissza mindenki a keresésből. Hidd el, mindent megtettek azért, hogy megtalálják Xerot, de sajnos nem lett meg. Bár azt hiszem ez még mindig a jobbik eset, tudom, hogy téged ez sem igazán vígasztal. Nem akartalak felkelteni ezért, csak láttam, hogy álmodban sírtál és nyöszörögtél, ezért inkább úgy gondoltam mégis felébresztelek. Tudom, egyik rémálomból csöppensz a másikba, de mindenképpen most kellett közölnöm veled ezt a dolgot, még mielőtt bárki mástól tudnád meg.

  Csak bólintani tudok. Semmi más interakcióra nem képes a testem. Teljesen üresnek érzem mindenem, mintha a testemen kívülre helyeződtem volna. Csak az járt a fejemben, hogy ez még mindig jobb, mint az, ami az álmomban történt vele.

- Hayi, ne aggódj érte, rendben? Biztos vagyok benne, hogy csak eltévedt és vissza fog ide találni. Ha pedig nem ide, akkor pedig keres egy olyan helyet, ahol van térerő és hív segítséget. Egy pár perce próbáltam megcsörgetni, de csak most vettem észre, hogy itt lent a völgyben egyáltalán nincs térerő.

- Jó. – válaszolom kurtán. Nem igazán érdekelt most az, amit Kidoh hablatyolt, de láttam rajta az igyekezetet, hogy kicsit jobb kedvre derítsen és enyhítse a körülményeket.

- Úgy döntöttem beavatom mindenbe Gohn-t. – váltott más témára és ez végre elfeledtette velem egy pillanatra Xerot. Felkaptam a fejemet rá.

- Mi-micsoda? – lepődtem meg. – Én eddig azt hittem nem bízol meg senkiben.

- Gohn a legjobb barátom és végül olyan beszélgetésbe keveredtünk, hogy nem tudtam belőle kimászni úgy, hogy ne hazudjak neki valami hihetetlent, így végül az igazság mellett döntöttem. De nyugi, teljesen mellettünk van, elhiszi azt, hogy ne mi öltük meg Sooyeon-t és Sookyun-t. – Gohn erre helyeselt.

- És hogy derült ki végül az igazság? – Igazából kíváncsivá tett, hogy mi volt az a helyzet, amiből már Kidoh sem volt képes kimászni.

- Gohn elindult fel a fenti mosdóba, mert az alsó foglalt volt. Szerencsére bent voltam a nappaliban melletted, amikor ez történt és eszembe jutott, hogy ki is van ott a fenti mosdóban. Gohn után rohantam, aki már ott állt az ajtóban és akkor el kellett neki mondanom, hogy miért nem mehet be abba a mosdóba. Végül miután elmondtam, kinyitottuk az ajtót, és el sem hiszed, de eltűnt Sooyeon teste. Persze továbbra is minden véres, de a test szőrén-szálán eltűnt.

Kiakadtam. Mi az, hogy eltűnt? Egy holttest csak úgy magától nem vándorol el. – De ki? Hogyan? – fakadtam ki idegesen.

- Nem tudjuk – rántott vállat Gohn. – De elhittem akkor is, mert a vére akkor is mindenhol ott volt a mosdóban. Félelmetesen néz ki.

- És szerinted Sookyun teste is? - fordultam Kidoh felé.

- Nem tudom Hayi. Fogalmam sincs, hogy és mikor történt. Szerintem egyébként Sookyun teste továbbra is ott van. Az eldugottabban van, mint ez volt. Valószínűleg a gyilkos is rájött, hogy nem akar lebukni és azt szeretné, hogy szépen csendben tűnjünk el mindannyian. Ha valaki megtudná, hogy itt gyilkolnak, biztosan le akarnának lépni az autókkal.

- Miért nem lépünk mi le, még mielőtt megtörténne a baj? Mi legalább túlélnénk. – Volt valami abban, amit Gohn mondott, de nem tartottam helyénvalónak.

- Nem mehetünk el csak úgy. Én Xero nélkül nem megyek sehova – jelentettem ki. – És a többieket se szeretném itt hagyni.

- Én pedig nem szeretnék a kocsimba esetlegesen egy gyilkost szállítani, ezért gondoltam arra, hogy csak mi hárman.

- Most komolyan le akarsz lépni? – néz fel az álló Gohnra Kidoh. – Nem tehetjük ezt. Mi van, ha útközben rájönnek, hogy esetleg nem véletlenül menekültünk el? Ott van még Hansol és Jenissi kocsija is. Elmennek a legközelebbi pontra, ahol van térerő és ránk küldik a kékeket. Nem fogom életem hátralevő részét egy kibaszott cellában tölteni – gurult be Kidoh.

- Jó, oké, csak egy ötlet volt – csillapította le a kedélyeket Gohn.

- Legvégső esetben tényleg lelépünk – tettem hozzá. – Én sem akarok börtönbe gubbasztani, pláne nem itt hagyni a barátaimat a pácban. Kidohval azon vagyunk, hogy kiderítsük ki tette, hogy minél hamarabb megállíthassuk.

- Azért ez nem teljesen így van – pillant rám Hyosang. – Én egy szóval nem mondtam, hogy meg akarom menteni a többieket, én csak azt mondtam, hogy a te testi épséged érdekel és tudom, hogy ebbe az is beletartozik, hogy te Xero nélkül egy tapodtat se teszel.

- Annyira furcsák vagytok mindketten! – Kiborultam. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy ez a két ember, hogy szarhatja ennyire telibe a barátait.

- Miért?

- Mert épp ésszel nem lehet felfogni azt, hogy ti mennyire hidegen viselkedtek a barátaitokkal!

- Hayi, nálunk az, hogy haver, teljesen más jelentéssel bír, mint egy normális embernél. Ha úgy vesszük, mi egy utcai bandát alkotunk. Mindannyian bűnözők vagyunk valamilyen úton-módon és bármennyire is az látszik, hogy jóba vagyunk, sosem lehetünk igazi barátok.

   Gondolj bele, ha egyszer elkapnák B-Joot és Hansolt azért, mert graffitiznek, akkor az lenne az első, hogy Yanot is feldobnák a rendőröknek, hogy füvet árul. Így tudnak enyhíteni a büntetésükön, mellesleg egy olyan dealerről beszélünk, akinek rohadt nagy a vendégköre. És hogy ez ne legyen elég, ezzel még Jenissit is feldobnák, mert ő termeszti. Két legyet egy csapásra. És ezt mindazért meg mernék tenni, hogy a saját seggüket mentsék.

- És nem igaz az sem, hogy egy tapodtat sem tennék meg Xero nélkül, csak addig nem akarom elhagyni ezt a helyet, ameddig elő nem kerül, vagy fel nem hív, vagy valami.

- Mindegy, igazam volt… - legyint Kidoh. Feláll mellőlem, elengedi a kezemet is. – De ebbe most nem megyek bele Gohn előtt. Jobb lenne, ha inkább felmennénk az emeletre és ott folytatnánk az alvást. A többiek is lefeküdtek már. Megbeszéltük Gohnnal, hogy ott lesz nálunk és felváltva alszunk. Reggelig őrködünk, így biztosan nem történhet baj.

- Jól van. – Elfogadtam a tényállást, de tudtam, hogy holnap reggel még vár rám egy hosszas beszélgetés Kidohval négyszemközt.

   Nem akartam újra átrágni vele ezt a Xero-s témát, mert úgy éreztem már felesleges magyarázkodnom. Kimondtam, hogy szeretem, ennél többet már nem tudok tenni bizonyítására. Ő viszont még egy puszit se adott, miután felébresztett és ez titkon nagyon is rosszul esett.

    Bevackoltam magamat a takaró alá. Gohn leült a fotelra és elkezdte a telefonját nyomkodni. Kidoh pedig elfoglalta az ágy másik felét. Vártam, hogy talán átölel, vagy megcsókol, jó éjszakát kíván, de semmi nem érkezett tőle.

Vajon Gohn jelenléte zavarja ennyire?

15. fejezet

(egy kis hangulatzene az olvasáshoz) 

8.óra
12.18 pm

- Elpilledtem. – jegyeztem meg Kidohnak, aki még mindig a legnagyobb erőbefektetéssel emelte feje föle a baltát, hogy egy nagyobbb darab fatönkbe vágja.
- Én is fáradok, de ma éjjel nem aludhatunk. – megállt, hogy letörölje az izzadságot a homlokáról.
    Nekitámasztotta a baltát a fatönknek, kezébe vett pár hasábot és a tűzre dobta.
Váratlanul ért érintése, amikor vállamra helyezte tenyerét.
- Viszont van most egy óránk.
Mosolyra fakasztott kijelentése. – Nincs most erőm hozzá, ne haragudj.
- Akkor viszont... – leguggolt mellém – gyere, feküdj le ide. – leült a fűbe és a combjára helyezte jobbját.
Lecsúsztam a fatönkről, melyen eddig ültem és lassan hátradőltem. Jól eső érzés volt a hűvös fűbe ülni. A tűz felforrósította a levegőt, s kellemes, langyos szellőt hozott felénk a fuvallat. Behunytam szemeimet és csak élveztem a pillanatot. Kidoh simogatni kezdte a hajamat.
- Szerinted meg lesz Xero?
- Mm, biztosan. Ne aggódj miatta. Vissza fog térni a többiekkel együtt.
- Remélem.
Csend állt be közöttünk. Először éreztem kínosnak a kettőnk közti nyugalmat. Éreztem, hogy Kidoh nyugtalan, a másik lábát folyamatosan mozgatta.
Már készültem megkérdezni, hogy mi a baj, amikor megtört.
- Te még mindig Xerot szereted, igaz?
Felengedtem szemhéjamat. Hyosang csak az eget bámulta. Üveges volt a tekintete, a tűz fénye izzott benne.
Fájni kezdett a mellkasom és görcsbe rándult a gyomrom. Tudtam, hogy meg kell szólalnom, de nem tudtam megfogalmazni gondolatomat.
   Itt egyáltalán nem arról volt szó, hogy én szeretem-e még Xerot. Ez egyértelmű volt. Az, hogy elveszett, csak jobban alátámasztotta a tényt. Viszont próbáltam kizárni őt, semlegesnek gondolni. Ő a legjobb barátom, nem több.
- Gondoltam. – hajtotta le a fejét. Csalódottságot véltem felfedezni arcán, de közben mosolygott. Nem tudtam, hogy mi ebben olyan vicces. Ideges lettem.
- Nem Kidoh, csak arról van szó, hogy nehéz elfelejtenem őt. – szólaltam meg.
- És mit gondolsz, hány év kell még ahhoz, hogy feldolgozd?
Felment bennem a pumpa. Kihallottam kérdéséből a féltékenységet és a gúnyt. Erélyesen visszavágtam: - Figyelj Kidoh, én igyekszem és sok segítséget jelent az, hogy itt vagy velem, de nem egyszerű. És hidd el, az utóbbi pár órában már azt éreztem, hogy hamarosan ki fogom mondani, de közben folyamat az motoszkált bennem, hogy egyrészt hogyan viszonyultál hozzám régebben és az, hogy még túl korai lenne.
- De mi?
Felültem.
- Az, hogy szeretlek, érted? – ordítottam fel.
A langyos fuvallatból hirtelen hideg lett. Megfagyott köztünk a levegő. Nem tudtam Kidoh szemeibe nézni tovább. Felpattantam és elfordultam tőle.
Hallottam, ahogy ő is feláll és közelebb próbál jönni hozzám, de én is teszek előre egy lépést és ennek hatására megáll. Megértette a jelzést.
- Figyelj Hayi, én nem akartam... Csak tudod, nehéz elfogadnom,  hogy Xero még mindig képben van.
- De miért Hyosang?
- Ne hívj Hyosangnak!- csattant fel. -  Azért Hayi, mert azóta közelebb akartam hozzád kerülni, mióta először találkoztunk. De nem közeledtem, mert Gohn elmondta, mi a helyzet és én is láttam, hogy úgy mész utána, mintha a pincsikutyája lennél. Láttam a szemedben azt a rajongást, amitől felfordult a gyomrom. Ezért próbáltam minél hűvösebb lenni hozzád. Sokszor nem is mentem veletek sehová, mert rossz volt látni, ahogyan Xero tönkretesz, egyre jobban belevitt a rosszba. Sokszor azt éreztem, hogy be kell húzzak egyet Xeronak, hogy térjen már észhez.
- Tudok magamra vigyázni! – fordultam meg és kiáltottam rá. – Tisztában voltam azzal, hogy mit tesz velem Xero és én is akartam! Elegem volt abból, hogy mindig én voltam a jó, akire folyamat vigyázni kell. És ő végre felfogta ezt, ezért engedett meg nekem sok mindent és vitt magával egyre többször a körbe. Ki akartam törni a „tökéletes” életemből. Te viszont újra oda akarsz visszalökni. Folyamat magad mellé rendelsz és úgy vigyázol rám és leoltasz!
- Nem veszed észre mi zajlik körülötted? Hayi, megöltek két lányt, ne csodálkozz, hogy folyamat azt akarom, hogy velem legyél. Nem akarom, hogy bajod essen. Ha... – egy nagy sóhajra megállt és hirtelen ellágyult a hangja. Ujjaival összecsípte orrnyergét, majd újra belefúrta tekintetét a szemembe. – Ha bármi történne veled... Hayi, nekem csak te számítasz.
Kidoh megsemmisült. Szipogott egyet, majd előkereste kabátja belső zsebéből cigarettáját és az öngyújtóját. Kattintott vele egyet, s kifújta az első adag gomolygó füstöt.
   Nem tudtam mit mondjak. Szívem azt diktálta, hogy menjek oda hozzá és bújjak hozzá, érezzem a megsebzett szíve melegét, de az agyam csak azt hajtogatta, hogy nem teheted meg, elvégre is ezt ennyivel nem intézhetem el. Már én is a sírás határán álltam, nem tudtam, mire is hallgassak igazán.
Bűntudatot keltett bennem, hogy ennyire szívtelenül bántam vele, de végre valahára fény derült az igazságra. És most életemben először éreztem azt, hogy el fogom tudni engedni igazán Xerot.
  Elindultam Kidoh felé. Lassú léptekkel haladtam felé. Ő nem nézett rám, csak a földet bámulta. Biztos voltam benne, hogy továbbra is a könnyeivel küszködik. Szégyellte őket.
Már ott álltam előtte, mellkasára helyeztem bal kezemet és a másikkal álla alá nyúltam. Kissé megemeltem fejét, hogy láthassam végre azokat a könnyeket.
Apró, csillogó cseppecske folyt le arccsontján.
- Kidoh, én tényleg komolyan mondtam, azt, hogy szeretlek. Ne haragudj, hogy ordítva kellett hallanod tőlem először.
Választ nem kaptam, nem is vártam, viszont megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem gond.
- Kérsz egy cigit? – suttogta rekedtessen.
Elnevettem magam és megcsókoltam. A fiú kezéből kiesett a félig leégett cigaretta és szorosan a derekam köré fonta karjait. Olyan finoman csókolt, teljesen ellágyultam karjaiban. Puha volt és nedves. Mámoros köd telepedett fejemre, el is feledtette velem, hogy hol vagyok, hogy mennyire fáradt vagyok és hogy mennyire rossz dolgok zajlottak körülöttünk.
Még hosszú percekig álltunk így. Egyre erősebben ragaszkodtam ajakihoz, nem éreztem helyénvalónak elszakadni tőle. Végül ő tette meg, de nem bántam meg, mert ezek után mégszebb dolog következett: - Nem haragszom rád egyáltalán és én is...
- Igen? Mit te is?
- Nem mondhatom ki, mert túl korai lenne.
Újra nevetnem kellett. Nekem is korai volt kimondanom, de nem bántam meg, hogy megtettem. Kidoh az az ember, aki igazán megérdemelte és nagyon jól is esett elmondani neki.
Alig várom, hogy újra mondhassam...

14.fejezet

7. óra

11.34

  Ugyanebben a pillanatban felkiáltott Hojoon is. – Nézzetek, ott jön valaki! - Mutatott oda, ahonnan körülbelül 10 perce még ők jöttek vissza.

- Egyedül van? – kérdezte aggódva Hansol.

- Azt hiszem igen. – mondta Hojoon.

A házból dörömbölés hallatszódott, majd kivágódott az ajtó. A-Tom elhaladt a tűz mellett, mellettem, majdnem fel is lökött, aztán már majdnem ott volt Sangdoval szemben, amikor elordította magát: - Most aztán meghalsz, gyere ide! – iszonyat düh tört ki a fiúból. Megragadta Sangdot és felsőjénél fogva megrángatta.

- Miről beszélsz te idióta? – csodálkozott Sangdo. Az ő hangjából is az indulatosság csengett ki.

- Arról bazdmeg, hogy elvitted a Berettámat és te lőttél. Lelőtted Xerot mi? Hol van? Hova ástad el te faszfej? – hisztérikusan tovább rángatta Sangdot.

  Ekkor már a többiek is megeredtek a fiúk felé. Kidoh és Gohn lefogták A-Tomot, míg Sangdot Hansol és B-Joo ragadta meg.

- Álljatok le! – kiáltotta Kidoh. – Ez nem vezet semmire!

- Dehogynem, ő tette! – idegeskedett A-Tom.

- Honnan tudod? Megkérdezted tőle, hogy mi történt?

- Nem.

- Akkor meg mit vádaskodsz? Ha? – kérdezte Sangdo. – Nem én vittem el a Berettádat. A lövés nagyon közelről dördült és rohadtul megijedtem. Akkor már rég nem voltam Xero mellett. Nem tudom hova tűnt… - itt lesütötte a szemét.

- És ha ő lőtt? – kérdeztem, de mindenki felnevetett ezen az ötleten. Természetesen kivéve Kidoht.

- Ki? Xero? Viccelsz? – hangzottak el a kérdések.

- Ugyan már Hayi. Nem lett öngyilkos. – jelentette ki Hansol. – Szerintem elég jól ismered ahhoz, hogy tudd, nem tenné meg soha.

- Akkor mégis ki tette? Most mondd meg! Mindannyian itt vagyunk, senki nem vallja azt, hogy nála lett volna a fegyver, hogy ő lopta volna el A-Tomtól. Vagy valaki nagyon sunyít és hazudik, vagy Xero volt! – álltam ki saját állításom mellett.

- Figyelj Hayi, 16-an jöttünk ide. 2-en már eltűntek, de ők is lehettek. Xero sincs itt. De én inkább azt mondom, hogy közülünk lőtte le valaki Xerot, mintsem az, hogy Xero lőtte le magát. – mondta B-Joo.

- És mi van, ha megtalálta a lányokat? – kérdezte Nakta érdeklődően. – Elvégre egyikünk se találta meg őket.

- Miért lőtte le volna akkor őket te hülye? – fordult Naktához A-Tom.

  Egyre több megoldás érkezett és egyre színesebbek és durvábbak voltak. Idegesített, hogy a lányokat is beleveszik. Azt akartam, hogy tudják, mi történt.

- És mi van akkor, ha Hayi volt?

   Erre felfigyeltem. Elkezdődtek a vádaskodások, és ez rohadtul nem tetszett. – Már miért lettem volna én? – pillantottam Seogoongra. Csak nem rám akarja terelni a gyanút? Lehet észrevette, hogy kifigyeltem magamnak.

- Mert ti voltatok itt legelsőnek. Ki tudja még mire volt időtök.

- Ennyi erőből Kidoht is vádolhatnád!

- Seogoong, nem ők voltak. – állt ki mellettünk Sangdo. – Már viszonylag magasan jártam északon, amikor szinte mellettem dörrent a pisztoly. Lehetetlen lett volna visszaérniük előttem, vagy bárki előtt is.

Helyeseltem. Ezzel tudtam, hogy biztosítottuk az alibinket. Egy darabig biztosan nem fog még ránk terelődni a gyanú. Na majd akkor, ha kiderül, hogy Kidoh hazudott Sookyun holtestével kapcsolatban.

- Amúgy mindenki csoportban maradt? Egy pillanatra sem szakadtatok szét? – érdeklődött Kidoh. Láttam rajta, hogy lázasan járatja agyát és most először tett fel kérdést a többiek felé. Valószínűleg elakadt ő is valahol. Káosz uralkodott benne is.

  - Nem, nem igazán szakadtunk el. Egyszer hugyoztam egy fa tövében, de megvártak. – felelte Gohn.

- Xero is hugyozni állt meg szerintem, akkor vesztettük el egymást. Nem vettem észre, hogy lemaradt. Csak meséltem neki valami hosszút, és akkor vettem észre, hogy nincs mellettem, amikor abbahagytam a sztorit és nem kaptam rá reakciót. Már jóval feljebb járhattam. Megálltam. Hívtam Xerot, de nem szólt senki. Úgyhogy továbbmentem egyedül, gondoltam még megyek egy kicsit és visszafordulok. Akkor dördült el a fegyver.

- És miért később értél vissza?

- Mert sokkal feljebb jártam hozzátok képest. Mellesleg egy pillanatra azt hittem, hogy elvesztem. De akkor megtaláltam újra az ösvényt, amelyen elindultunk Xeroval.

  Néma csend lett. A fiúkat végre elereszthették a többiek, már nem ugrottak egymásnak. Mindenki lehajtott fejjel gondolkodott, végül Jenissi törte meg a csendet. – Akkor most neki kéne állnunk megkeresni őt is, nem?

- Az lenne a helyes. Elvégre meg kellene tudnunk, hogy mi van vele. – válaszolta Gohn a legkisebb lelkesedés nélkül. Fáradt volt, és nem csak ő, hanem mindannyian azok voltunk. Az én porcikáim is remegtek már az állástól, úgy éreztem le kell ülnöm. Bár ebben nem csak a fáradtság játszott szerepet, hanem az idegesség is. Visszafojtott könnyekkel küszködtem, egyre rosszabb és rosszabb gondolatok kavarogtak bennem Xeroval kapcsolatban. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy még él. Egyre lehetetlenebb helyzetekben képzeltem el őt. Egy pisztollyal a szájában, vagy éppen véresen, hátán egy tátongó sebbel, a földön heverve.

   Csak Kidoh jelenléte adta meg a nyugalmat számomra. Igaz, ő nem velem volt elfoglalva, sokkal inkább a többiekre figyelt megint. A mondataikra, kérdéseikre. Bíztam benne, hogy már magában készen áll egy biztos analízissel, már csak arra vár, hogy a többiek lepihenjenek végre és elmondhassa nekem is gondolatát.

- Na jó, mi lenne ha még várnánk egy órát? Abban egy kicsit pihennénk, aztán folytatnánk a keresést. – ajánlotta fel tervét P-Goon.

- Nem jó! Már ne is haragudj, de mi van akkor, ha a haverod éppen az erdőben haldoklik, mert meglőtték? Pont hogy rohadtul gyorsan meg kéne őt találnunk még most, hülyeség is volt itt fecsérelni az időnket. Menjünk! És én nem adom fel, meg fogom keresni Sookyunt és Sooyeont is! – csattant fel Hansol. Ő volt az egyetlen, aki még mindig gondolt a lányokra. Elvégre az ő barátnőjéről volt szó. Xero eltűnése nagyobb port kavart mindenkinél, így nem is meglepő, hogy a többiek megfeledkeztek róluk. Ez is előnyös volt számunkra.

- Oké, oké. Akkor újabb csapatokba szerveződünk. Valaki most itt is fog maradni, hátha visszajönne magától Xero. Ki vállalja ezt a szerepet? – nézett körbe Seogoong.

   Hyosang feltette a kezét.

- Rendben. Akkor te maradsz. – Többen is próbálták feltenni a kezüket, de senki se volt olyan gyors, mint Kidoh.

- Most csak 3 nagyobb csapatra szedlek szét titeket. B-Joo, Nakta, Yano, A-Tom, ti lesztek együtt, én, P-Goon, Jenissi és a harmadik csapatban Gohn, Sangdo, Hojoon illetve Hayi.

- Ha nem baj, Hayi most is inkább velem maradna. - mondta Kidoh.

  Megkönnyebbültem, hogy újra vele lehetek kettesben és most még itt is maradhatunk, pihenhetünk.

- Nem Kidoh. Hayi Gohnékkal kell, hogy menjen – tiltakozott Seogoong. Nem is értettem milyen felindulásból. Mit kifogásol abban, hogy Kidohval maradjak?

- Az senkit nem is érdekel, hogy én mit akarok? – csattantam fel talán kissé hisztérikusan.

- Akkor mondd, mit szeretnél – mondta gúnyosan Seogoong.

- Kidohval akarok maradni – szögeztem le. Hyosang felém bólintott, helyeselte a választásomat.

- Jó, rendben, leszarom. Akkor maradj itt. Mi elindultunk! Majd egy óra múlva újra itt leszünk. Tartsátok életben a tüzet addig. – utasította.

   Már az erdő szélén jártak a csapatok, amikor Kidoh rágyújtott és végre meg mert szólalni.

- Te is…? – kezdte meg a kérdését, de úgy éreztem közbe kell vágnom, mert ugyanarra gondolunk.

- Hogy Seogoongra gyanakszom-e? Igen, nagyon is.

- Ügyes. De lehet ez csak véletlen, lehet a fáradtság teszi őt is ilyenné. Én észrevettem még valamit.

Kíváncsian közelebb mentem Kidoh-hoz. – Mit láttál?

- A-Tom keze véres volt.

- Nagyon?

- Nem, nem olyan nagyon, de sáros is volt, nem csak véres. Ez azt is jelentheti, hogy sárral próbálta eltűntetni a vért – tanakodott Kidoh.

- Értem. Vagyis nem. Össze vagyok teljesen zavarodva. Igazából egyre több ember jön szóba, és most leginkább Seogoongra gyanakszom, de ebben se lehetek teljesen biztos.

- Jól mondod. Egyébként mit kérdeztél Yanotól?

- Hogy Seogoongnak honnan vannak a sebei. Elvileg elcsúszott az erdőbe, amikor szaladtak lefelé, de nem tudom. Elsősorban azok váltak nekem is gyanússá rajta. Utána pedig ez az irányító szerep. Nem is értem.

- Igazából Seogoongban mindig is megvolt ez az irányítási kényszer, de amíg Xero velünk volt, el volt nyomva. Az egész ott csúszik el, hogy bármennyire is furcsa most Goong, nem lenne képes gyilkolni.

- És A-Tom?

- Ő igen, de nem hiszem, hogy a saját fegyverét lopta volna el. Lehet csak megsebesült, azért volt véres a keze. Egyelőre hiába próbálok meg mindenkit átvenni, mindenkinél az a végeredmény jön ki, hogy úgysem tenné meg soha. Nagy a szája az összesnek, mindegyik követett el már számtalan bűncselekményt, de emberölést még soha. Nézz csak Yanora, tiszta ártatlannak tűnik, holott droggal kereskedik. Lehet nem közvetlen, de közvetetten kokainnal már ölt embert. A-Tom a japán feketepiacról szerzi be a fegyvereit és adja el különböző bandáknak a koreai gettóból. Gohn se tűnik rossz fiúnak, de ne hidd azt, hogy nem az. Az apjával együtt sikkasztottak. Elvileg még nem jött rá senki, és ha jól tudom most le is álltak a dologgal, de sok ember életét tette ezzel tönkre. Szerintem nem is kell folytatnom a sort, érted, hogy mire akarok kilyukadni.

- Igen, értem. Egyik sem ártatlan, de most mégis azok. Kidoh, hogy fogunk mi rájönni arra, hogy ki tette? – aggodalommal tekintettem a fiúra, aki homlokráncolva pillantott rám.

- Ez nem fog tetszeni, de egyelőre várunk és szépen megfogyatkozunk. Itt nem fognak megállni az eltűnések. Minél kevesebben leszünk, annál közelebb leszünk ahhoz, hogy kiderüljön, ki a felelős mindezért. Talán még a miértjét is megtudhatjuk. Itt most fog elkezdődni az igazi véres játszma.