20. Fejezet

16. óra

8. 30 am

  - Hansol, induljunk vissza – sipítottam a könnyeimmel küszködve.

- D..d..d..de n-nem hagyhatjuk i-itt – dadogta a fiú. Nagyon ritkán jött nála elő ez a betegsége, de idegességében előfordult, hogy nekiállt dadogni.

- De, Hansol, nem vihetjük magunkkal. Menjünk! – utasítottam. A csuklója köré fontam ujjaimat és magam felé rántottam a fiút, aki még mindig kétrét görnyedt a bokorba. Ez nem volt elég. Mindkét karommal erősen megrántottam őt, mire sikerült pár botladozó lépéssel arrébb húznom.

- Jó, menjünk – sóhajtott, ezzel kieresztve tüdejéből az elnehezedett levegőt. Felegyenesedett, ingjének ujjába beletörölte krokodilkönnyeit és megtörölte nedves ajkának sarkát, amire kiült a váladék.

  Szörnyen rossz érzéssel töltött el az, hogy Naktát ott kellett hagynunk, de nem volt mit tenni. Amint hátat fordítottunk a vérrel telt zacskónak és elindultunk a fák rengetegében, egy furcsa érzet kerített hatalmába. Mintha valaki nézett volna minket. Sőt, követett.

  Megborzongtam tőle, de hiába lestem hátra a vállam felett, a göcsörtös fatörzseken kívül semmi egyebet nem találtam.

  Hansol bizonytalanul lépdelt mellettem, a karomba kapaszkodott, majdnem elszorítva ezzel az ereimet. Rá kellett szóljak. - Ez fáj!

- N-ne haragudj - kért bocsánatot a fiú és ezzel egyidejűleg lazított a szorításán. Csüggedten, lehajtott fejjel vonult, láthatóan elhagyta a testét a benne szunnyadó régi szellem. Én is hasonlómód éreztem. Nem volt elég, hogy hulla fáradt voltam, hiába aludtam, mintha az a pár óra meg se történt volna. A kora reggeli történések miatt leeresztettem teljesen.

- Mit mondjunk a többieknek? - kérdezte Hansol tanácstalanul.

- Az igazat.

- Nem lesz belőle baj?

- Nem fognak minket vádolni - feleltem egy vállrántással. Elég megviseltnek tűntünk ahhoz, hogy ne gondoljanak arra, hogy mi tettük. Már nem érdekelt amúgy sem, hogy ki kire tereli a gyanút, gondolja mindenki azt, amit akar. Én tudtam, hogy nem én tehetek a gyilkosságokról és ez bőven elég volt. Persze furdalt a kíváncsiság, hogy ki áll az emberölések mögött, ezt nem tagadhattam.

   A fiú mély hallgatással jelezte azt, hogy megbízik bennem.

- Nézd, ott a ház - böktem a völgy közepén elterülő hatalmas faépületre. Megnyugtatott a látványa. Csak akkor ugrott fel a vérnyomásom, amikor a ház mögötti tűzrakóhely körül lézengő Kidoh-t megpillantottam. Lehorgasztott fejéhez emelte az égő cigarettáját, melynek füstje gomolygó csóvákkal távozott a szálból.

  Valószínűleg meghallhatta érkezésünket, amikor kiértünk az erdő szélére, Kidoh felkapta a fejét és keresni kezdte tekintetével a zaj forrását. Amint megtalált, kiengedte ujjai közül a leégett csikket és egy könnyed mozdulattal a földbe tiporta azt. Megszaporázott léptekkel közeledett felénk, így időm se volt átgondolni, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Ő helyettem cselekedett.

  Szorosan magához ölelt.

Hirtelen azt se tudtam, hogy reagáljak. Végül hagytam, hogy elöntsenek az érzések. Átfontam karjaimat a derekán és elkeseredett sírásba fogtam. Megbántam, amit tettem, nem kellett volna így elrohannom... Meg kellett volna már bíznom benne. Hülyeség volt, hogy egyáltalán megfordult a fejemben az, hogy ő tehette.

- Bocsánat - suttogtam elcsukló hangon.

- Hayi, megmondtam, hogy el ne merj menni mellőlem! Most rendesen rám ijesztettél! - torkolt le, de érezhetően megkönnyebbült, hogy újra a karjai között tudhat.

- Tényleg ne haragudj - sírtam. Úgy éreztem nem mondhatom neki el elégszer, hogy mennyire megbántam a dolgot. Önfejűségem megint belesodort a rosszba. Mindezt elkerülhettem volna. De már nem volt visszaút... És Naktát így se tudtam volna megmenteni.

- Mi van, Hansol? - szólította meg a fiút Hyosang, aki egészen idáig csöndben tűrte a jelenetünket. Teljesen meg is feledkeztem a jelenlétéről onnantól kezdve, hogy megláttam Kidoh-t.

  Hangosan kieresztett magából egy sóhajt, azt a látszatot keltette bennem, hogy ezek után megszólal, de nem jött ki hang ajkai közül. Megrázta fejét semmitmondóan és lusta léptekkel elindult a ház felé.

- Mi történt? - fordult kérdőn felém.

- Lehet jobb lenne, ha összehívnánk a többieket. Nem szeretném többször elmesélni, csak egyszer. Így is elég megrázó. - Kitöröltem könnyeimet a szemem alól.

- Most nem kéne őket zavarni. - Eleresztette testemet és hátat fordított nekem. Zavartan beletúrt hajába, megrázta puha tincseit és megköszörülte torkát. Úgy viselkedett, mint aki nem tudja, hogy is kezdjen bele a mondandójába, mert bármit is készül mondani, az biztosan nem fog tetszeni. Elöntött az aggodalom. Semmi jót nem sejtetett Kidoh testbeszéde.

- Valami gond van? - puhatolóztam. Óvatosan vállára emeltem kezemet és végigsimítottam csontos testrészén.

- Igen. Nem csak azért vagyok itt, mert téged kerestelek.

- Hát? - Teljesen felcsigázott. Mi történhetett addig, míg elvoltam?

- Nem szeretnél rágyújtani? - elővette farzsebéből a dobozát, melyet egy laza mozdulattal felnyitott és felém nyújtotta a dobozban sorakozó cigiket. Választottam egyet, kihúztam belőle és a számba vettem. A fiú felkattintotta a gyújtóját és meggyújtotta vele a cigarettámat, majd az övét is.

  Az első slukk sem segített abban, hogy lecsillapodjak, fokozódó izgalmam már az egeket verte. Gyomromra kellett szorítanom szabad kezemet, hogy enyhítsek a görcsömön.

- Mondd már! - vágtam rá türelmetlenül. Talán kicsit túl hevesen is. Nem tehettem róla, rosszat sejtettem és képtelennek éreztem a várakozást. Hallani akartam.

- Miután elszaladtál... Ahj, nem figyeltünk oda rendesen. A-Tom nagyon felbaszott a viselkedésével, aztán elrohantál és nem vettem észre, hogy Hojoon mire készül...

- Mit csinált? - Meghűlt a vérem is. Rettegtem. Még egy holttest esetleg?

- Addig erősködött, míg fel nem feszítette a felső fürdő ajtaját. Vagyis belökte. Nem tudom. A lényeg, hogy megtalálta Sooyeon-t. - Kidoh idegesen pöfékelte a cigijét. El se vette szájától, csak beszívta és már távozott is a szájából a füst. Majd még egyeszer, és megint. Majd egy újabb szálat vett szájába.

- És?

- A kulcs valahogy a táskámra került. Hayi, lövésem sincs, hogy mikor és hogyan... Lehet A-Tom tette oda? Ez is megfordult a fejemben. Akkor tehette, amikor csinálta azt a jelenetet. A lényeg, hogy most azt hiszik, hogy én zártam be az ajtót. Magyarán én vagyok a gyilkos - sóhajtotta feldúlt állapotban. Újra és újra beletúrt a hajába, ujjai között végigpörögtek a szálak és visszaálltak a helyükre.

  Én is rázkódtam az idegtől. Meg kellett bíznom benne. Nem Kidoh tette. De mégis, most már ez a második alkalom, hogy rá akarják terelni a gyanút.

- Ki akar neked ennyire rosszat? - fakadt ki belőlem a kérdés.

- Nem tudom! - kiáltott rám. Tisztában voltam vele, hogy csak a felgyülemlett inger váltotta ki belőle ezt az oldalát, mégis megszeppentem tőle. Nem én hibáztattam őt, mégis velem kiabált. Elhúzódtam tőle, és ez ráébresztette arra, hogy nem jót cselekedett. Megpróbált közelíteni, de visszautasítóan hátat fordítottam lényének. Ennek ellenére is derekamra helyezte meleg tenyerét és a fülemhez hajolt. - Ne haragudj, nem akartam, csak... - pihegte lágyan a fülembe. - Csak felingerelt mindez. Nem jó érzés, hogy mindenki ellenem fordult rajtad kívül. Még Gohn is. A legjobb barátom. Ellenem fordították - súgta elkeseredetten.

- De ő is ott volt a szobában, amikor Seogoongal történt az eset. Tudhatná, hogy...

- Ez nem magyarázat. Ő elaludt és abban a pár órában is tehettem... Órák. Még annyi se - legyintett.

- Órák... - ismételtem meg. Kezdett összeállni a kép. Visszajátszódtak bennem a történések, az ivászat kezdetétől a gyilkosságokig. Úgy éreztem, hogy köze van az órának az ölésekhez. Csak még azt nem tudtam, hogy hogyan. Vészesen törni kezdtem az agyamat, még Kidoh hümmögése és a tőle nem megszokott bújása se tudott kizökkenteni belőle. - Megvan!

- Mi van meg? - emelte fel fejét vállamról, amely eddig ott nyugodott.

- Sooyeon, Sookyun, Xero, Seogoong, Nakta... Ez öt. Körülbelül 16-7 órája lehetünk itt, nem?

- Mit akarsz ezzel mondani? - ráncolta a homlokát.

- Öt áldozat, 15 óra.

- Igen, és?

- Jaj, rakd már össze Kidoh! - csaptam össze a tenyereimet. Nem hittem el, hogy eddig ő volt a nagy ész, az elme, aki mindig megpróbált magunkat kihúzni a csávából, most mégsem tud egy egyszerű összefüggést találni a kettő szám között.

- De nem értem.

- Az a valaki, aki azon van, hogy kinyírjon minket... 3 óránként gyilkol.