12. fejezet

   Nem tudtam ez mit jelentsen. Csak megrökönyödve álltam ott, a még mindig ropogó tűz mellett és hallgattam, ahogy Xero és Sangdo valamiről susmorogtak, miközben egyre messzebb mentek tőlünk, belevetve magukat az erdő sűrűjébe.

- E…e…ez most mi volt? – kérdeztem mekegve. – Miről beszéltetek Xeroval?

- Figyelj Hayi, ez nem rád tartozik. Kérsz egy szálat? – nyújtotta felém a cigarettás dobozát. Ezúttal nem fogadtam el. Kezét elcsaptam magamtól és összekulcsoltam karjaimat mellem alatt.

- Nem. És nem értem miért nem szeretnéd elmondani. Kidoh, hallottad mit mondott nekem Xero?

- Nem.

- Azt, hogy te tetted. Miattad vesztek el a lányok. Rád fogja terelni a gyanút! És most újra kételkedem benned.

- Hurrá. Na, induljunk meg a tó mentén.

- Én nem megyek veled sehová! – tiltakoztam.

- Akkor maradj itt. – Elindult a tó irányába. Csak el kellett tűnnie a ház mögött, és máris éreztem, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam. Egyedül féltem itt, de nem akartam megadni magamat. Kidoh pontosan tudta, hogy ez lesz.

  Körülnéztem, de mindenhol csak a sötét erdő vett körül, néha egy-egy messzi kiáltást hallottam. Biztos voltam benne, hogy az erdőben kutató csapatok hangja, de mégis idegesebb lettem a hangok hallatán. Mi van, ha mégsem az övéké? Egy pillanatra elfogott az érzés, hogy valaki figyel. Csak egy másodpercnek kellett eltelnie, és máris futásra kényszerített a félelem. Hamar beértem Kidoht és megöleltem hátulról, bármennyire is utáltam magamat érte. Tökösebbnek kéne lennem…

- Na, jól van, minden rendben. – cirógatta alkaromat. – Félsz a sötétben?

- Hát, igen. Egy kicsit. – vallottam be. – Kidoh, esetleg most kérhetnék egy szálat? – kérdeztem félénken. Nem szerettem volna az ő készletét fogyasztani, főleg, mert Djarumot szívott.

- Persze. Tessék. – vette elő a dobozt kabátja belső zsebéből. – És ne félj kérni. Szívesen megosztom veled.

Elpirultam. Csak egy halk köszönömöt motyogtam.

   Átnyújtotta öngyújtóját is, melyet egy kattanás után vissza is adtam neki. Beleszívtam, átjárt a vanília és a dohány íze. Ekkor Kidoh ujja utat akart fúrni markomba. Lassan szétnyitottam pálmámat és befogadtam vele az érintését.

- Hideg a kezed – jegyezte meg.

- Tudom. A tiéd kifejezetten meleg. Jól esik.

    Kidoh megállt. Nem számítottam lépésére, ezért kicsit megrándult a karom. Megfordultam, hogy szembe nézzek vele. Ekkor megcsókolta a homlokom. Kellemes bizsergést hagyott maga után.

   Eszembe jutott, hogy mit is mondott Xero. Ez a csók minden kételyt elmosott. Csak arra tudtam gondolni, hogy Xero hazudik, vagy hamis vádakkal illeti Kidoht. Miért is lenne ő gyilkos?

- Miért vagy ilyen? – csúszott ki a számon.

- Milyen, hm? – emelte meg államat mutatóujjával.

- Előttem olyan nyílt és meleg vagy, másokkal szemben pedig… még a legjobb barátaiddal is. Ilyen rideg, vagy nem is tudom.

- Azért Hayi, mert pontosan tudom, hogy kik azok az emberek, akiknek őszintén megnyílhatok és magamat adhatom mellettük. Gyere, menjünk tovább. Háromnegyed óra múlva vissza kell térnünk a kiindulási pontra.

- Rendben. – törődtem bele. Elindultunk a tó fodrozódó vize mellett, melyen a sápadt Hold fénye csillogott.

- Szép, mi? Látom nagyon megbűvölt – bökött fejével a tó felé.

- Igazán szép. De kicsit félelmetes is. Olyan sötét a víz. – Olyan, mint Ő. Kicsit sötét, de csillogó személyiség.

- Igen, eléggé.

- Rád emlékeztet. - fordítottam fejemet a fiú felé. Egy apró mosolyt ejtett el szája sarkában, melyet egy halk hümmögés követett.

- Tudom, mire gondolsz.

- Mire?

- Arra, hogy miről beszéltünk Xeroval és miért vádol engem.

Aggodalommal tekintettem a fiúra. Tudtam, hogy mire készül, és igen, tudni akartam, hogy mi történt köztük, de közben mást is éreztem, nem csak pusztán kíváncsiságot. Nagyot nyeltem. – Biztosan el akarod mondani? Mármint gondolom nem véletlenül nem akartad először.

- Nem, tényleg meg szeretném osztani veled. – mély lélegzetet vett. – Ez egészen régen volt már. Hayi, lehet nem fogsz örülni ennek, de elmondom. Ne ítélkezz ez miatt felettem.

- Nem fogok. – megfeszültem. Féltem attól, hogy csalódni fogok Kidohban.

- Tehát régebben csináltunk pár rossz dolgot. De ekkor tényleg túl messzire mentünk. A-tom, Xero és Sangdo vett részt a dologban. A lényeg, hogy A-Tom ugye fegyvergyűjtő és akkoriban jött meg az új AK-47-e. Elmentünk az erdőbe lövöldözni, és nem tudom pontosan hogy történt, de véletlenül meglőttem egy arra járó embert, vagy nem is tudom. Ah. Nem szeretek nagyon erről beszélni. Sajnos voltunk olyan hülyék, hogy csendben lelépjünk onnan. Mai napig nagyon frusztrál, hogy nem segítettünk rajta. Tehát ezért vádol engem. Mármint, ez így nem teljesen igaz. Legfőképpen azért vádol, mert akkor én ajánlottam fel az ötletet, hogy menjünk el és ne segítsünk.

  Éreztem, ahogy a Kidohba vetett hitem eggyel alább hagyott, de megértettem. Még fiatal volt és most megbánta bűneit. Csak abban reménykedtem, hogy végül ép bőrrel úszta meg a férfi.

- Na, mi van, csak nem beléd fojtottam a szót? – nevetett kínosan. – Figyelj, én teljesen megérteném, ha most itt hagynál a sötétben és inkább visszamennél a tábortűzhöz és soha többet nem szólnál hozzám. Egyébként ezután döntöttem úgy, hogy megváltozom. Ez kellett ahhoz, hogy benőjön a fejem lágya és komolyan kezdjek viselkedni.

- Nem, nem hagylak itt és semmi baj. Megbántad. Ez a fontos. Ettől te még ugyanúgy ártatlan vagy.

- Köszönöm, Hayi. – karjai közé fogott és hosszan átölelt. Arcát hajamba túrta, orrával a nyakamat cirógatta. Kirázott a hideg a jóleső érintésétől. – Annyira kívánlak még mindig.

- Én is – suttogtam fülébe.

   Kidoh lebilincselte kezeivel a csuklóimat, a fejem felé emelte és iramosan elindult előrefelé velem. Én nehezebben tudtam vele tartani a lépést, hátrafelé nem volt olyan egyszerű a menet. Nekinyomott egy érdes fának és falánkan a nyakamra nyomta ajkait. Fogait belemélyesztette vékony bőrömbe és szívni kezdte. Az összecsípett húst gyengéden nyaldosta.

  Ágyékát alhasamhoz nyomta. Kemény hímtagja érzésétől kiszökött egy sóhaj ajkaim között. Újra magamban akartam érezni, szerettem volna eltelítődni vele. Felrántotta hirtelen a felsőmet egy kézzel, míg a másik a csuklómra fonódva maradt. Ujjbegyei a melltartóm alá csúsztak. Ekkor újra zsibbadni kezdtem odalent. Nem bírtam magammal, össze-vissza vonaglottam a fatörzsnek vetődve. Annyira magamba akartam tudni már.

- Biztos jó ötlet itt? – lihegtem.

- Biztos – engedte el egy pillanatra a nyakamat. Egy hűvös fuvallat rezgette meg a faágakat. Kirázott tőle a hideg, amitől a mellbimbóm kihegyesedett. Azt vártam, hogy a fiú összecsípje ujjaival, de ez nem történt meg. Megállt. – Te is hallod? – nézett fel Hyosang összevont szemöldökkel.

- Mit?

Lepisszegett. Én is fülelni kezdtem.

   Az egyik faág erősen recsegett, nyikorgott. Már én is hallottam, bár nem találtam benne semmi érdekeset. Idős erdő lehet, a fák már több 100 évesek lehettek. Biztosan csak korhadt volt az egyik.

Kidoh lassú léptekkel elindult a fatörzs mentén, megkerülve azt. Döbbenten állt meg.

- Mi az? – aggódtam. Nem tetszett a reakciója. Félelmet véltem felfedezni arcán. A vér is kiszökött belőle, vagy csak a Hold fénye tette sápatagabbá, nem tudtam eldönteni. Felsőmet megigazítottam, és elindultam felé.

- Ne gyere ide! – utasította.

De én nem bírtam ellenállni. Mellé léptem és akkor én is megláttam a szörnyűséget. Az elhullott faleveleket vörösre festette egy nyálkás, folyékony anyag. Még mindig csöpögött rájuk. Apránként, lassan csurgott rájuk a nedves vér. Szemem feljebb vándorolt, az áldozat arcára.

Egy fejjel magasabban lógott felettem. Arcát eltakarta a temérdek mennyiségű, tincsekben összetapadt haj. Hosszú, fekete hajzuhataga a szellővel együtt hullámzott.

Csuklójáról csöpögött a vér. Mindkét karján fel voltak vágva az erek. A kötél is véres volt. Nem bírtam többet ránézni. Éreztem, ahogy gyomortartalmam szaltózott egyet és elindult felfelé a beleimbe. Már számban volt, amikor gyorsan megragadtam a fát támaszpontnak és kijött belőlem.

   Kidoh még mindig úgy állt ott, mint aki karót nyelt. Nem tudott megmozdulni, hogy segítsen.

  Abbahagytam a hányást. Kimerülten, lihegve néztem fel a fiúra. Meg szerettem volna törölni a számat, de nem találtam semmilyen alkalmas dolgot ehhez a farmerkabátomban. Kidoh ekkor mozdult meg először. Adott egy zsebkendőt, melyet készségesen felhasználtam. Az elhasznált papírt egy bokorba dobtam, majd felegyenesedtem.

- Most mi lesz? – pillantottam Kidohra.

Halkan, rekedten válaszolt. – Nem tudom Hayi, nem tudom.

- Vissza kéne mennünk, szólni a többieknek, nem? – kérdeztem tanácstalanul. Újra Sookyunra néztem és elborzadtam. Nem akartam többet látni.

- Nem. Hayi, minket fognak gyanúsítani.

- De hát a vak is látja, hogy öngyilkos lett! – kiáltom. Nem hittem el, hogy Kidohnak ez fel sem tűnt.

- Nem. A vak is látja, hogy ez csak öngyilkosságnak beállított gyilkosság. Nézd meg, aki felakasztja magát, az nem tudná ilyen magasra rakni a kötelet, pláne akkor, ha a csuklóidat felvágtad előtte. Most jól figyelj rám – fogott meg. – Tényleg egy pillanatra sem hagyhatsz el. Folyamatosan mellettem kell lenned. Most vissza fogunk menni, elmondjuk, hogy megtaláltuk Sookyunt, de azt mondjuk, hogy öngyilkos lett. Figyelnünk kell, hogy ki öltözött át, vagy kinek van vér a ruháján, esetleg kinek van elszakadva a felsője. Rendben?

Bólintottam.

- Oké. És most segíts, le kell szednünk a testet a kötélről.

- De miért? – bukott ki belőlem. Nem akartam megfogni a holttestet. Ránézni is borzalmas volt, de megérinteni és megváltoztatni a gyilkosság helyszínét… Merész ötlet volt.

- Azért, mert így a többieknek is le fog esni, hogy ez gyilkosság volt. A kötelet eldobjuk arrébb. Ha csak azt látják, hogy a csuklói fel vannak vágva, azt tényleg csinálhatta ő is. Már csak a kés kéne. – Szeme erősen a lehullott leveleken cikázott. Egy megcsillanó fémtárgyon meg is akadt a tekintete. – Na, tudtam én, hogy nem esett olyan messzire. – Felvette a nagy kést, és elvágta vele a kötelet. A merev test hangosan csattant az avarba. Kidoh leguggolt Sookyun mellé, levette nyakáról a kötelet és átadta nekem. Hallottam, ahogy a fiú megmozdítja a testet, míg én a kötelet messzebb vittem a tettes helytől.

- Mehetünk – mondta a fiú, miközben tenyerét törölgette nadrágjába. – Azt hiszem így jó lesz.

- Szerintem is. Így már nem fog ránk terelődni a gyanú.

- Így van. – lenézett rám, majd elmosolyodott.

- Mi az?

- Semmi, csak eszembe jutott, hogy mi ketten egész jó gyilkos párost alkotnánk. Persze, ha csak nem okádnád szét a tetthelyet. – kuncogott.

Kegyetlennek hangzott, de igen, én is elnevettem magam. Igazat kellett adnom a fiúnak. Jó gyilkosok lennénk.