13. fejezet

7. óra

11.04 pm

   - Mit mondunk a többieknek pontosan? – kérdeztem Kidohtól, aki a tábortüzet piszkálta egy száraz ággal.

    Még senki nem tért vissza a megbeszélt találkahelyre, mi voltunk az elsők, így maradt időnk átbeszélni a dolgokat. Az ide vezető úton nem szóltunk egymáshoz. Csendben sétáltunk egymás mellett lassan, csak a gallyak és szárazlevelek ropogtak lábaink alatt. Egyszer-egyszer szipognom kellett, mert legbelül mélyen szomorú voltam mindazért, ami történt. Szerettem a lányokat, még akkor is, ha az utóbbi időben furcsák voltak velem, és az a tudat sem tetszett, hogy Sooyeonnal összejöttek. Mindezek ellenére rengeteg kellemes emlék fűződött hozzájuk és fájt, hogy több ilyen már nem lesz.

   Más is eszembe jutott közbe. Újra a gyanúsítottakon gondolkodtam, pörgettem az agyam és elkapott a páni félelem, hogy erről a helyről nincs menekvés. Már ketten meghaltak és biztosan nem véletlenül. Lesznek még itt áldozatok. Ahogy Kidoh is mondta, nem bízhatok meg senkiben.

- Azt, hogy megvan Sookyun, elvezetjük őket oda. Ha tudsz, akkor kicsivel több érzelmet mutass a barátnőd elvesztése miatt, mert ránk fog terelődni a gyanú azzal, hogy milyen hűvösek vagyunk.

- Jó, én gyászolok, de csak magamban. Inkább ideges vagyok. – És ez látszott is rajtam. Képtelen voltam leülni egy fatuskóra, csak ingattam állás közben a csípőmet ide-oda, muszáj volt mozgásban tartanom magam. A legrosszabb tulajdonságom is visszatért, újra rágni kezdtem körmömet és egyre több vesztette el hosszúságát.

- Azt látom. Gyere ide. – nyújtotta ki a karját felém.

Közelebb mentem, megfogtam a kezét és magához rántott. Átölelte a lábamat, fejét az alhasamnak nyomta. Beletúrtam friss hajába és tincseivel játszadoztam.

- Már nyugodtabb vagy? – kérdezte.

- Sokkal. – elmosolyodtam. Már majdnem kicsúszott a számon a szó, de túl korai lett volna. Azt hiszem, szavak nélkül is tudja, hogy mit érzek.

- Lassan itt kéne már lennie a többieknek. – nézett az analóg órájára Kidoh. Ezzel a mozdulatával el is engedte lábaimat.

  Körbenéztem, és keleti irányból mozgolódást láttam a távoli bokroknál.

- Nézd, szerintem ott jönnek. – böktem a bokorra. – Kik lehetnek azok?

- Ha jól tudom P-Goon és Jenissi, de már nem tudom pontosan ki merre ment.

- Valóban ők azok. – odaintettem a fiúknak. Szinte rohantak felénk.

- Mi az? –fordult feléjük Kidoh, mikor már fél méternyire se voltak tőlünk a fiúk.

Megálltak előttünk, fujtattak és térdeikre támaszkodva pihentek. Izzadságcseppek csorogtak homlokaikról és karjaikról.

- Mi történt? – egyre izgatottabban éreztem magam.

P-Goon vett egy mély lélegzetet, kiegyenesedett, majd belekezdett: - Egy lövést hallottunk és akkor visszarohantunk mindketten.

- Ti nem hallottátok? – kérdezte Jenissi.

- Nem, mi nem. Nem régóta vagyunk itt, mi a tó oldalán sétáltunk, ha jól tudom dél felé mentünk. – mondtam. – És nem tudjátok, eltalált valakit?

- Nem tudom. – mondták egyszerre fejüket rázva.

- Ti találtatok valamit? – tette fel a kérdést P-Goon.

Kidohra néztem, aki a válaszra felkészülve nyitotta is a száját. Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell mondanom.

- Nem. – válaszolta tömören. Egy pillanatra elismerően bólogattam, mire leesett, hogy tömör válasza mekkora hazugságot takart. Kiakadtam, persze nem akartam a többiek előtt ezt kimutatni, de szúrós pillantást vetettem Kidohra, ezt viszont a fiú nem vette észre.

  Hogy jutott eszébe tagadni a dolgokat? Annyira rákérdeznék, de a többiek miatt nem lehet… Még nem. Ezzel most mi volt a terve? Nem ezt beszéltük meg.

- Akkor jó. Mi sem igazából. Kíváncsi vagyok, mi lehet a lányokkal. Szerintetek a többiek találtak valamit? – kíváncsiskodott Jenissi.

- Biztosan. Ha mi nem bukkantunk semmire, akkor máshol biztosan találtak valamit. Nem véletlenül késnek.

Ahogy ezt kimondta Kidoh, észak, északkeleti irányból megjelent még két alak. Utánuk alig pár méterre pedig még 4-en. A-Tom, Gohn, Seogoong, Nakta, Hansol, Hojoon voltak azok. Pár perc múlva Yano és B-joo is megjelent. Már csak Xero és Sangdo hiányzott.

Vajon a kettőjük közül lőttek le valakit? Élve vannak még?

   Mindenki nyúzottan tért vissza. Fáradtak, koszosak voltak, tele karcolásokkal.

- Faszom ki van már! – kiáltotta A-Tom, miközben tarkójára tette mindkét kezét, nagyot nyújtózkodva.

- Nem találtunk semmit. Lehet mélyebben kellett volna keresnünk, de ahogy eldördült az a fegyver, mindannyian elkezdtünk futni. Egyikünk se tudja ki volt, de biztosan gáz van. Ki nincs még itt? – nézett körbe B-Joo.

- Sangdo és Xero. – válaszoltam. Egyre nagyobb aggodalom fogott el. Mi van akkor, ha Xero nem tér vissza? Sangdot is féltem, de Xero… Ő a legjobb barátom. Kicsordult a könnyem, de gyorsan letöröltem arcomról.

- Ha nem jönnek vissza, akkor újra keresésbe fogunk! – jelentette ki Seogoong. Hirtelen átvette a vezetést a csapat felett és ez nem tetszett. Lehet ő tette, lehet elvette Xero életét, csakhogy ő legyen itt a góré.

- Várjunk még egy kicsit, fújja ki magát mindenki. Hátha visszajönnek. – mondta Nakta.

Kidoh ekkor mögém lépett és csak annyit súgott a fülembe, hogy „Gyere”. Meghökkentem. Először az futott át az agyamon, hogy tudomást se veszek róla és nem mozdulok. Végül megadtam magam, arra gondolva, hogy legalább most megtudom, hogy miért tagadja azt, hogy megtaláltuk Sookyunt.

- Mi az? – kissé indulatosan kérdeztem tőle.

- Nem mondjuk el nekik. – jelentette ki egyszerűen.

- De miért?

- Mert nem. – suttogta. Nem álltunk sokkal messzebb a többiektől, nehogy feltűnően eltűnjünk mi is, ami már gyanússá válna számukra. – Majd később elmondom, ha már nem lesz több fül körülöttünk. Oké?

Megforgattam a szemem, de rábólintottam. – Oké.

Visszacsatlakoztam a többiekhez és idegesen figyeltem az erdő szélét, hátha megmozdul egy fa, feltűnik egy árnyék, vagy bármi, de még mindig nem történt semmi.

  Kidoh körbe-körbe sétált, szeme az emberek között pásztázott. Erősen megfigyelt mindenkit. Sejtettem, hogy azt figyeli, kin van gyanús folt, seb vagy bármi más. Én is a példáját követtem. Leültem egy fatönkre, közel a tűzhöz és figyelni kezdtem őket. A-Tomot, Gohnt, Hansolt, de senkin nem láttam semmi furcsát. Kivéve Seogoongon. Az ingje kissé szakadt volt és elég sáros. Egy csúnya zúzódás éktelenkedett a szeme alatt.

   Odafordultam a mellettem ülő Yanohoz, aki egész eddig csendben nézte a ropogó fatönköket a tűzön. Maga alatt volt.

- Yano, te tudod mi történt Seogoonggal? – kizökkentettem bámulásából. Egy pillanatra szüksége volt, hogy visszatérjen a valóságba.

- Azt mondta elesett futás közben. Mivel dombról lefelé futottunk, nem bírt megállni és beütötte az arcát egy fa gyökerébe.

- Értem. Köszi.

  Gyanúsnak tartottam továbbra is. Volt vajon ennek szemtanúja vagy csak mindenkinek ezt állítja? Lehet dulakodással szerezte a kék foltját arccsontján.

   A-Tom az egyik ablakból kikiabált: - Tudtam bazdmeg, eltűnt a Berettám. Valaki elvitte! Azzal lőtt a rohadék!