17. fejezet

14. óra

6:13 am

   Mocorgást hallottam mellőlem. Testemet minél halkabban próbáltam átfordítani az ágy matracán. Résnyire nyitottam szememet. Azzal kellett szembesülnöm, hogy már nem Kidoh fekszik mellettem, hanem Gohn, aki mélyen aludhatott.

   A fotelre vándorolt tekintetem. Kidoh engem nézett. Próbáltam lehunyni pillámat, de Kidoh ekkor hozzám szólt: - Látom, hogy ébren vagy.

  Tudtam, hogy nem tettethetem tovább az alvást, ezért inkább felültem az ágyban és a fiúra néztem.

- Nem tudsz tovább aludni? – kérdezte.

- Már nem igazán. Nem aludtam túl jól. Mikor cseréltetek helyet? – érdeklődtem.

- Egy fél órája. Igazából már 5-kor helyet kellett volna cserélnünk, de Gohn úgy gondolta nem ébreszt fel, még jól bírta az őrködést. Háromnegyed hatkor keltett fel, hogy most már ő is aludna egy kicsit – suttogta Kidoh tiszteletben tartva azt, hogy Gohn kimerült és szüksége van az alvásra. – Nem vagy éhes?

  Egészen idáig nem is gondoltam arra, hogy üres lenne a gyomrom, csak most éreztem, hogy mennyire is szükségem van az ételre. Hangosat korgott a hasam és a gyomorsavam is felszökött a torkomba. Marta a nyelőcsövemet.

- De, eléggé.

- Ha minden igaz, a táskámban van még pár fánk, ha gondolod, odaadom. – Felállt a fotelból és előkereste ez utazótáskáját. Halkan kicipzározta azt, s kutatni kezdett benne. Egyhamar rá is bukkant a zacskóra, amiben négy darab csoki mázas fánk tartózkodott.

   Kiugrottam az ágyból és közelebb mentem Kidoh-hoz. Ő újra helyet foglalt a fotelben, és felkínálta nekem, hogy üljek az ölébe. Ez meglepett a hajnali hidegsége után, de elfogadtam a lehetőséget és leültem a combjaira. Kivett magának egy fánkot, amibe egy hatalmasat harapott, majd átadta nekem a zacskót.

- A többi a tiéd.

- Jaj, dehogy. Egyél te is még egyet. – Bár tudtam, hogy képes lennék befalni a fánkból hármat is, azt sem akartam, hogy Kidoh éhezzen.

  Befaltam az első fánkomat és már nyúltam a következőért, amikor egy hangos ordítás söpört végig a folyosón. Szinte azonnal felpattantunk, még Gohn is felébredt rá. Ránk nézett kikerekedett szemekkel. – Ez meg mi volt?

  Megráztam a fejemet. Majd kiugrottam a bőrömből, nagyon féltem és izgultam.

- Mi történhetett? – kérdeztem izgatottan.

- Megnézem, maradjatok itt! – és kisietett a szobából Hyosang.

- Ez A-Tom volt? – fordultam a kérdéssel Gohn-hoz.

- Azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. – Felkelt az ágyból, felvette pulcsiját és rám tekintett. – Én is megnézem mi történt, de ahogy Kidoh is utasította, neked itt kell maradnod. Megértetted?

   Bólintottam. Bár nagyon érdekelt, hogy mi történt, nem tudtam megmozdulni. Földbe gyökerezett a lábam. Amint Gohn kinyitotta az ajtót, a folyosón megpillantottam A-Tomot, aki haját túrva továbbra is üvöltött, teljesen eltorzult az arca. Nem tudtam eldönteni, hogy sír vagy nevet. Félelmetes volt látványa.

  Mögötte több ember tolongott a legutolsó szoba ajtajánál. Mindegyikükben tolongott a kíváncsiság és döbbenet volt olvasható az arcukon.

  Tettem pár lépést a szobánk félfájához és onnan figyeltem tovább az eseményeket. Gohn befúrta magát a kisebb tömegbe. Arról is meggyőződtem, hogy A-Tom valóban sírt, és nem nevetett.

  Tudtam, hogy valami nagy baj történhetett… A-Tom erős srác volt, életvidám, csak valami rettenetes dolog válthatta ki belőle ezt.

- Mi történt? – szinte kiabáltam, hogy a folyosó túloldalán is meghallják. Hisztérikus kiáltásom felkeltette többek figyelmét is.

Végül A-Tom felordított fájdalmasan: - Seogoong meghalt!

  Lábaim megremegtek és összeestem ott, az ajtóban. Fejemet a félfának hajtottam, behunytam szemeimet és próbáltam visszafogni a sírást. Ajkaim remegtek, mint a kocsonya.

Sajnáltam nagyon Seogoongot, de nem az volt az oka annak, hogy a földre zuhantam. Sokkal inkább a félelem és az, hogy a gyilkosságok továbbra is folytatódnak. Sooyeon, Sookyun, Seogoong… és még az is lehet, hogy Xero… Rettegtem belegondolni abba, hogy ez hogyan fog folytatódni, és hogy ki van legközelebb a soron.

   Hallottam, ahogy a többiek suttogtak valamit egymás között és hirtelen kijött Kidoh Seogoong szobájából a többiek között átvágva, ellökte az útból A-Tomot és megállt előttem. Könyököm alá nyúlt és megpróbált feltámogatni, de lábaim nem akartak engedelmeskedni. Nagy erővel szinte felrántott és karjai közé font. Ellágyultam, sírni kezdtem.

  Kidoh először ölelt meg mindenki előtt. Nem tudtam, hogy miért csinálja, de nagyon jól esett. Újra biztonságban éreztem magamat. Tudtam, hogy míg Kidoh mellettem van, nem eshet bajom, csak attól féltem, és belegondolni is félelmetes volt, de úgy éreztem, hogy ő van a soron.

  Most már biztosan a gyilkos is tudja, hogy Kidoh többet tud a kelleténél. Most már csak az volt a kérdés, hogy mikor fog legközelebb lecsapni. Eszembe ötlött, hogy mostantól folyamatosan Kidoh mellett kell tartózkodnom, és ha kell, feláldozom magamat az ő védelmében. Készen álltam erre.

Éreztem a testemen, hogy a fiú is remeg. A hajamba temette arcát, és lágyan fülembe suttogta: - Hayi, valamit el kell mondanom.

   Az az egy darab fánk egy hatalmas fordulatot leejtett a gyomromban, fél öklömnyire szűkült össze a szervem. Mit fog vajon mondani?

- Seogoong hagyott egy üzenetet. – hangja még mindig remegett.

  Elengedett az öleléséből. Jobb markában hevert egy összegyűrt papír, amit eddig észre se vettem.

Kisimította, egy utolsót rápillantott, még mielőtt odaadta volna.

Remegő kézzel átvettem és olvasni kezdtem. Mindkét kezemmel meg kellett fognom az A4-es papírt, hogy olvasni tudjam, de még így is mozogtak a betűk. A lap felvette a remegés ritmusát.

„Én vettem el A-Tom fegyverét. Megöltem Xero-t.

Seogoong”

   Többször kellett elolvasnom a levelet, de képtelen voltam elhinni a szavakat, amik igazolást nyertek gyanúmnak.

- Nem, ez nem lehet! Hazudott! – kiabáltam. Összegyűrtem a lapot és elhajítottam. A falnak pattant, majd a földre esett.

Beviharzottam a szobába, iszonyat erővel hajítottam be az ajtót, majd kiszakadt a keretből. Testemet levetettem az ágyra. Úgy rogytam rá, mint egy élettelen rongybaba. Zakatolt a szívem, egy hatalmas üresség tátongott benne, olyan volt, mintha egy golyóval lőtték volna át.

  Leírhatatlanul fájt. Úgy gondoltam, hogy Seogoong megérdemelte a halált. Nem tudtam, nem is érdekelt, hogy halt meg, csak reméltem, hogy saját maga vetett véget az életének. Ha nem halt volna meg, én próbáltam volna megölni.

Tomboltam.

  Valaki benyitott az ajtón. Csak Kidoh lehetett az, így fel sem néztem a párnák közül. Az alak leült mellém és tenyerét hátam közepére helyezte. Dörzsölni kezdte azt, s közelebb hajolt hozzám.

- Hayi, cica, életem, ne sírj – suttogta higgadt hangon.

Figyelemre se méltattam kedvességét. Rajtam már az sem segített. Ezt a sebet semmi és senki nem tudja meggyógyítani.

- Nem Seogoong tette – mondta Kidoh magabiztosan.

- Honnan tudod? – üvöltöttem fel. Idegesített, hogy Kidoh ilyeneket állít. Ott állt a bizonyíték a lapon… Ez alátámasztott minden kétséget. Hogy kérdőjelezheti meg?

- Onnan, hogy Seogoongot megfojtották a párnájával. Saját magát nem tudta volna megfojtani a párnával, ezt csakis más tehette. Vagyis valaki rá akarja fogni Xero halálát. Terelő hadműveletet próbált végrehajtani, de ez most nem jött össze neki. Vagyis de, a többiekkel még továbbra is el tudja hitetni, hogy nincs semmi gond, meghalt a gyilkos. Csakhogy igen, most már ők is tudják, hogy valami nincs itt rendben. Meghalt két ember. Két barát…

- Haza akarnak majd menni – szipogtam.

- Nem fognak. Jenissi most mondta, hogy kilyukasztotta valaki az összes gumit. Mindegyik autón.