5. fejezet

3. óra

     7:00 pm

- Jól van, feküdj csak le ide. – Karjaiban tartva felső testemet, fektetett le a fakeretes 90 centis ágyra. – Így. – Fejem alá igazította a nagypárnát.

   Amint kényelmesen elhelyezett, leült az ágy szélére.

- Nem azt mondtad, hogy szólsz Xeronak? – kételkedtem benne még mindig. Megérzésem alapján még mindig úgy gondoltam, hogy meg akar ölni, vagy talán kihasználni, bár az utóbbi valószínűleg nem kavarna olyan nagy tragédiát. Legalább túlélném.

- Félsz? – húzta fel szemöldökét.

- Ezt még hányszor fogod megkérdezni?

- Ahányszor kételkedsz bennem.

Felsóhajtottam. – Ameddig be nem bizonyítod, hogy nincs mitől féljek, addig úgyis csak süket fülekre találnak a szavaid. Engem szavakkal nem lehet meggyőzni.

- Ahogy akarod – törődött bele. - Biztosan itt hagyhatlak akkor?

- Hagyj. Csak nem történik semmi abban az 5 percben, míg Xero felvonszolja magát.

- Ó, nem merném biztosra állítani, hogy Xeronak csak 5 percbe telne megmásznia azokat a lépcsőket. Részegen igen veszélyesek. Nélkülem neked se ment volna.

- Én nem vagyok részeg! – állítottam biztosra.

Felhorkantott. – Feleslegesen esküdözöl. Amit odakint leműveltél, az mind csak arra mutat, hogy már nem vagy igazán józan állapotban. Erről ennyit. Abban az esetben, ha Xero már a földet nyalja odakint és egy szót se tud kiböfögni nekem, akkor visszajövök, és a többit majd mondom. Oké?

- Nem. Mondd csak el most! Érdekel.

   Felállt és kiment. Faképnél hagyott a hálónkban, majdnem hogy teljes sötétségben. Egy darabig még hallottam, ahogyan a lábai lefelé trappoltak a lépcsőfokon, aztán minden elcsendesedett. Magányosan minden hirtelen olyan rémisztővé vált. A sötét tátongó folyosó, mely közvetlen az ágyammal szemben feketéllett, a fának az árnyéka, mely a falra vetült a Hold fényében. Furcsa, kacifántos ágai ringatóztak a lágy szellő hatására. Az ablakon keresztül befelé is jutott a szélből, mely kezdett csípősen hideggé válni. Égő arcomat lehűtötte egy perc alatt, orrom jéghideggé dermedt. A takarót magamra húztam, egészen az orromig, hogy felmelegítsem.

   Azon voltam, hogy kikelek az ágyból és felveszek valami melegebb darabot, de sem a zsibbadó tagjaim, sem a félelmem nem engedte, hogy elhagyjam egy percre is a komfortot nyújtó fekvő alkalmatosságot. Minimum addig nem, ameddig nem jön valaki.

   Már majdnem elaludtam, amikor a földszinti elhúzható ajtó csattanását hallottam. Pár másodperc múlva a megszaporázott léptek zaját véltem felfedezni, melyek közeledtek. Egy apró félelem még mindig ott bujkált bennem, hogy mi van akkor, ha mégsem Xero az és nem is Kidoh, de még csak a többiek sem.

- Ki az? – kiáltottam erőtlenül, amikor már egészen közelről jött a recsegés, amit a falépcső adott ki magából.

- Én – érkezett a nyugtató válasz.

  Xero lépett be mosolyogva. – Nyugi, miután elmentél, nem igazán ittam. Viszonylag jól vagyok. Mit akart tőled Kidoh? Nem láttalak titeket annyira.

- Lényegtelen.

- Miért akarsz átjönni hozzám?

- Azt hittem vagyunk annyira jóba, hogy egy szobában legyünk, de úgy látom neked más már megint fontosabbá vált. – Nem voltam büszke a féltékenységemre, mégsem tudtam már tovább magamban tartani. Hozzá akartam vágni.

- Nem, dehogyis. Seogoong csak úgy bejött mellém és nem volt szívem ellenkezni.

- Szerintem ezt itt most fejezzük be. Te nagyon nem jönnél ki ebből a veszekedésből, úgyhogy inkább segíts, fogd meg a bőröndömet és cuccoljunk át.

Beletúrt hidrogén szőke hajába, tarkóját vakarta, s közben szégyenkezve a hajópadlót bámulta.

- Ne haragudj Hayi, de itt kell maradj.

- De hát miért? – elképedtem. – Mi a hátránya, hogy én átköltözzek oda? – kikeltem a takaró alól, hogy közelebb menjek hozzá. Azt akartam, hogy a szemembe mondja.

   Szomorú arcát képtelen volt rám emelni, szemeivel csak fel-felsandított.

- Amíg te elmentél én… nos…

- Mi az?

- Hayi, tudom, hogy te még mindig érzel valamit irántam, és nem akarlak megbántani…

Félbeszakítottam. – Na állj! Honnan veszed ezt a baromságot? Egyszer világosan megmondtad a képembe, hogy nem. Akkor nyilván nem firtattam a dolgot tovább, elfelejtettem az egészet.

- Önmagadnak is hazudsz Hayi.

- De ne mond már meg nekem jobban, hogy én mit érzek, kérlek! – keltem ki magamból.

- Meghazudtolod az érzéseidet! Látom, ahogy rám nézel, érzem, ahogyan vibrálsz, amikor a közelemben vagy. Tagadni sem tudod.

- Te meg totál úgy kezelsz minden egyes alkalommal, hogy már elhiszem, hogy tényleg a barátnőd vagyok. Akkor szerinted ez nekem milyen? Játszol velem és a legkevésbé sem zavartatod magadat, hogy közben tönkre teszel. Lassan elvesztem a tartásomat. Gyengülök, mert miattad még elhiszem, hogy egyszer talán igent mondasz! De tudod mit? Jobb is, hogy újra visszautasítottál. Így legalább megvan, hogy mihez tartsam magam.

   Ujjával állam alá nyúlt. Ajkaink összetapadtak. Hosszan tartó, könnyeimtől nedves csók csattant el közöttünk. Elvesztettem az eszemet abban a percben. Minden érzés elhagyta a testemet. Úgy éreztem, hogy ez az, ez a vég, a pont a mondat végén.

   Eleresztett. Bűnbánóan belenézett ékköveivel a szemembe, szinte bocsánatkérően igézett meg.

- Összejöttem Sooyeon-nal.

- Te utolsó szemétláda – felemeltem a magasba tenyeremet. Xero behunyta a szemét, kissé oldalra fordította koponyáját, már-már hagyta, hogy megadjam neki a pofont, amit már régóta kiérdemelt magának. Ezzel ő tökéletesen tisztában is volt, de valahogy mégsem mertem megtenni. Valahol a szívem mélyén azt éreztem, hogy ez nem lenne helyes. Megragadtam a nyitott bőröndöm tetején ékeskedő kék kardigánomat és leviharzottam. Nem hátra mentem a tábortűzhöz, ahol a többiek mulattak. Előre szaladtam. Magányra vágytam. Csak én és egy doboz cigi. A legjobb társaság, ami ilyenkor jöhet. Leültem a tornác első lépcsőfokára és idegesen feltéptem a dobozt. Kivettem egy szálat és igyekeztem meggyújtani a kis szaros öngyújtómmal, mely alig akart begyulladni. Sokadik kattintás után megégette az ujjam hegyét és eldobtam valamerre ijedtemben. A cigit kivettem a számból, felhúztam a lábaimat és a térdemre hajtva nekiálltam bömbölni.

   Ami eddig bennem lappangott, az hirtelenjében feltörni vágyott. Sajnáltam, hogy elbaszódott a hétvégém, mely a lazulás főtéma alatt folyt volna, de legalább tiszta érzésekkel fogok távozni innen a senki háta mögötti erdőből, hogy újra visszarázódjak a monoton koreai tinédzser életbe.

- Ezt elejtetted – jelent meg egy kéz mellettem. Ott szorult az ujjak között az öngyújtóm.

- Megint itt vagy – szipogtam.

- Még mindig itt vagyok.

- Miért nem tudsz egy kicsit békén hagyni? – pillantottam a fiúra, aki a legkevesebb jelét sem mutatta annak, hogy magamra hagyna. Helyet foglalt mellettem.

- Mert most társaságra van szükséged, és meg mert megmondtam neked, hogyha Xero nem megy fel, akkor én megyek vissza.

- De Xero feljött.

- Igen, de nem azzal a hírrel, amivel te vártad.

- Honnan tudod?

- Én szedtem szét őket, amikor lejöttem a tábortűzhöz.

- Hmfp. Nem kellett volna. Elég lett volna, ha feljössz és elmeséled a szitut.

- Az ő szájából kellett hallanod. Könnyebb lesz feldolgoznod.

- Kétlem. De te honnan tudod, hogy mit éreztem iránta? – döbbenten fordítottam felé a fejemet.

- Xero elmesélte, de egyébként is elég nyilvánvaló volt.

- Ennyire? Pedig én végig azt hittem, hogy jól leplezem.

- Ezt nem lehet leplezni. Igaz, vannak mesterek, akik egész jól el tudják rejteni az érzéseit. Ilyen vagyok én is.

  A keze ügyébe akadt a dohányom, amit a tornácra raktam magam mellé. A szájába vette és meggyújtotta nekem a saját töltős gyújtójával. Egyet beleszívott, majd átnyújtotta. Ezután kivett magának is egy szálat a saját dobozából.

- Ez most jót fog tenni neked, hidd el.

Ezzel teljesen egyet értettem. Azonban egy aprócska dolgot még mindig nem sikerült kiderítenem, s mely már nagyon böki az oldalamat. Kidoh ijesztő, rejtélyes alakból átment kedves, törődő személyiségbe, ami hűvös kinézetéhez nem igazán kompenzált. Imponáló, hogy lehet vele beszélgetni, sőt, egészen jól, de még mindig olyan, mintha csak megvezetne. Tartok tőle, hogy ha így folytatja, talán megbízok benne, és talán, de csak nagyon talán megkedvelem.