6. fejezet

(ajánlott mellé)

3. óra
    7:30

- Egyébként az egész hátra levő estét itt szeretnéd tölteni egyedül, vagy még azért visszacsatlakozol a tábortűzhöz? – puhatolózott Kidoh. Arcára volt írva, hogy már szívesen szórakozna egy kicsit a maga módján, de azért mégsem akart egyedül hagyni.

- Még szükségem van egy röpke negyed órára, utána ígérem, visszamegyek.

- Tudom, hogy nem akarod nézni, ahogy Xero és Sooyeon smárolnak, de nem kerülgetheted a forró kását örökre, egyszer túl kell lenned a látványon. Utána már könnyebb lesz elfogadnod.

- Tisztában vagyok vele Kidoh. – Talán túl dühösen, de kicsúszott a számon ez a mondat. Felhergelt a lelki szemeim előtt lebegő kép, ami pontosan azt ábrázolta, amint Xero jóformán ledugja a nyelvét Sooyeon torkán. Végül csak elmosolyodtam egy kósza gondolattól, aminek még Hyosang érdeklődését is felkeltette és hangot is adott kíváncsiságának. – Á, semmi igazából – legyintettem. – Na jó, elmondom. Most biztos őrültnek fogsz hinni, de… Bár fulladna meg Sooyeon Xero nyelvétől. Csúnya, hogy ilyet gondolok egyáltalán, de…

- Nem Hayi. Ez teljesen természetes. Minden embernek vannak ilyen gondolatai. Szerinted hányan kívánták már a főnöküket a pokolba? Hány olyan összetört szívű lány bőg most is valahol azt kívánva, bárcsak történne valami rossz a fiúval, aki képes volt elhagyni őt, vagy éppen azzal a lánnyal, aki miatt elhagyták őket? Temérdek. Egy átlagember életében napi szinten merülnek fel ilyen rémisztő eszmék, mégis a többsége uralni tudja az agyát és megfékezi magát. Csak egy elmebajos képes ezeket a gondolatokat tettekké alakítani. És hány millió ilyen ember él a Földön. Félelmetes adat.

   Elagyaltam. Vajon Ő képes kordában tartani az agyát? Ő kit kívánhat a pokolra? Ki az, akit szívesen megfojtana egy kanál vízben?

- Az. Félelmetes – beleszívtam a dohányba, a füstöt pedig kifújtam gyorsan, lefelé irányítva a füstcsíkot.

- Még mindig ideges vagy. Hayi, lazíts! Neked a cigi sem ad megnyugvást basszameg! – kitépte a számból a negyedéig leégett szálat és elnyomta a lépcsőfokon.

- Ezt most honnan vetted? – értetlenül vártam a magyarázatot.

- Ha látnád magadat, hogyan dohányzol… Ha odafigyelnél jobban a többiek cigarettázási szokásaira, rájönnél, hogy éppen ki milyen lelki állapotban van, de ebbe most nem megyek bele jobban. Te lefelé és gyorsan fújod ki azt a kurva füstöt, vagyis még mindig ideges vagy. Mellesleg ez a szál – mutatta fel az említett káros anyagot – úgy remegett a kezedben, mint a kocsonya. Biztosan képes leszel úgy visszamenni oda, hogy ne keverj le Xeronak?

- Biztosan. Megtehettem volna, de nem tettem. Váratlanul mégsem fogom csak úgy megadni neki. Az nem lenne fair. A többiek meg nyilván magyarázatra várnának, amit én biztosan nem nyújtanék át nekik. Igazából kicsit sajnálom, hogy Xero miatt így kimaradtam mindenből és részben miattad is, de… - elcsuklott a hangom. Mondatom majdnem meggondolatlanul ért véget, de még időben megálltam. Csak remélni tudtam, hogy nem érdekli az a bizonyos vég, ugyanis nem tudtam semmi frappáns ötlettel előrukkolni, mit is mondhatnék ahelyett, hogy „…de örülök, hogy végül itt maradtunk inkább kettesben.” Milyen pocsék is lenne, ha ezt kimondtam volna. Te atya úr isten!

- De? – tette fel a kérdést, melyet a legkevésbé sem akartam hallani.

Rendben Hayi. Most vagy soha. Egy kedves mosoly és valami irtó nagy baklövést teszel. - …de nagyon örülök, hogy végül kiderült az igazság. – Megy ez neked kislány! Nem is vagy olyan hülye. Most komolyan magamat dicsérem? De gáz.

- Ez igaz. – Valami azt sugallta, hogy Kidoh nem erre a befejezésre számított, bár próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a megérzést, mert semmi jel sem mutatott rá, hogy igaz.

- Ezért fogom leszarni mostantól nagy ívben Jiho fejét. Nem érdemli meg a figyelmemet! – magabiztossággal felkeltem a lépcsőről, hogy szembe álljak Kidohval, aki ennek láttán hirtelen jókedvre derült.

- Erre nem ártana koccintanunk.

- Azt akarod, hogy visszamenjünk most? – tettem fel a nagy kérdést.

- Nem. Nem fontos. Van nálam minden jó – szétnyitotta drapp ballonkabátját. Mindkét belső zsebében ott lapult egy-egy üveg sör. – Én mindenre készen állok!

Belepirultam a kijelentésébe. Neki is hamar leesett, hogy ez a „mindenre” igen sok dolgot hordoz maga után, és mint tinédzser, ifjú fejjel egyértelműen a szexuális élményekre gondoltunk mindketten.

     Kínosan teltek a percek, míg a sörnyitójával leszedte a fémkupakokat mindkét palackról, s két újabb szál cigit gyújtott meg. Az egyiket átnyújtotta nekem mindkettőből. Magasra emelte az üvegét és így szólt: - Rád, hogy mostantól élvezni fogod a bulit.

- Rád, hogy sikerült elnyerned a bizalmamat. – Összekoccant a két üveg szája, s beleittunk a piánkba. Szikrázott a tekintetünk, ahogy találkozott.

- Tehát sikerült? – sóhajtott nem megszokott módon. Amolyan magasabb rendűséget kifejező „én megmondtam, hogy sikerül” sóhaj volt, amit más körülmények között nem fogadtam volna szívélyesen, de ez esetben megnevetetett.

- Igen, azt hiszem – ültem vissza a már jól bemelegített helyemre.

- Ennek mélységesen örülök. – A cigarettafüst felfelé szállt el ajkai közül. Sejtettem, hogy ez talán a boldogságot, vagy hasonlót jelenthet. Ambivalens érzések kavarognak bennem Kidoh-t illetően, így semmiben sem vagyok biztos vele kapcsolatban, ameddig azt Ő maga ki nem mondja, vagy rá nem utal. Talán még akkor is merülhetnek fel bennem kételyek. Nem úgy bízok meg benne, ahogyan azt szeretné, de talán kialakul idővel, ha hagyom.

Mivel a kellemetlen csend még mindig ott lappangott közöttünk és semmi jó téma nem akaródzott felszínre törni, így Kidoh az eget kezdte el szemlélni.

- Ma milyen tiszta az ég.

Én is az ő példáját követve lestem fel a csillagokra, melyek csak egy kis körben bukkantak fel a 30-40 méter magas tűlevelű lombok közül. Megbabonáztak a fénylő égitestek.

- Olyan kár, hogy ilyen messze vannak – álmodoztam.

- Ha közelebb lennének, már nem nyújtanának olyan nagy álmokat. A csillagokban az a jó, hogy valamiféle rejtélyt sugallnak magukból. Senki nem tudja például, hogy a sarkcsillag miért is ennyire fényes. Bár ki tudja, a csillagászok már biztosan tudnak erről valamit, de akkor is, egy átlag faszi, mint mondjuk én, nem kezdené el tudományosan firtatni a miértjét és ez így is van rendjén. Leszarom, hogy milyen a felszíne, hogy mi a neve, miből áll, hogyan keletkezett, hogy mekkora valójában. Ez így szép.

Magamba fojtottam a kuncogásomat, bár egy-két felhorkanás kicsusszant.

- Mi az? – pillantott rám.

- Semmi, csak túl sokat okoskodsz. Azt hittem, hogy te kevesebbet beszélsz.

- Csak meg kell ismerni. Mondtam, hogy kezes bárány vagyok – az égre tekintett. – Nézd! – bökött ámulattal csillogó íriszekkel egy hullócsillagra. – Gyors, kívánj!

Lehunytam a szemeimet, de hirtelenjében semmi nem ugrott be. Mit is kívánhatnék? Mit? Még mindig Xero ugrott be és az, hogy megérdemelné a bosszút. Hiába éreztem azt, hogy túl vagyok a dolgon, mégis, ez nekem még kellett. Az utolsó lépés a teljes átalakuláshoz, pont, mint a pillangóknál. Most végre teljesen kilépek a bábomból, hogy szárnyaljak.

„Azt kívánom, hogy Sooyeon fulladjon meg.” – Nagyon ronda dolog volt ezt kívánnom, szégyelltem is, de tudtam, éreztem, hogy ez nem történhet meg. Sosem hittem a hullócsillagok varázserejében. Kisgyerekekkel megetetett baromság az egész.

- Úgy legyen – suttogta Kidoh.

- Úgy legyen – én is.

- Én nem kívántam – legyintett.

- Miért? – lepődtem meg.

- Mert neked most nagyobb szükséged volt erre a csillagra. – Felállt kissé öregesen a lépcsőről, pár lépést tántorgott még, aztán a két lépcsőfokot megmászva – közben a fejembe kapaszkodva – a bejárati ajtóhoz lépett. Kinyitotta, s már félig bent volt a házban, amikor kihajolt nagy lendülettel a félfába kapaszkodva. – Mindjárt jövök, csak bemegyek a cigimért. Tényleg alig egy perc és jövök vissza. Ígérem – kacéran kacsintott, s becsapta az ajtót.

   Nevetnem kellett ezen produkcióján, mert már éreztem, hogy kezd feloldódni, az alkohol hatásai jelentkeztek rajta. Igaz, még csak kezdeti stádiumban, de innentől már nem kell sok.

- Na, megjöttem – nyitotta ki az ajtót könyökével.

- Úristen, te mit hozol itt nekem? – azonnal felpattantam, hogy megragadjak legalább egy üveget.

- Még két sört. Plusz még itt az enyém is, amit valami oknál fogva magammal vittem, de egy kortyot nem ittam odafent belőle. És ugye a cigi. Keményen fogy. Ha így folytatom, holnapra nem lesz meg a fél kartonom és úgy fog égni a tüdőm, mint Karácsonykor Shin ajumma pulykája a sütőben. - Kacagtam, már csak azért is, mert ennél hülyébb hasonlatot nem is találhatott volna.

- Ha az ivást is ilyen sebességgel folytatod, akkor lehet, hogy holnap ki is hagyhatod a bulit, mert maximum hétfőre fogsz kijózanodni.

- Á, én sose basztam be annyira. Ismerem a mértéket.

- Egyébként nem kéne visszamennünk? Kezdem kicsit rosszul érezni magamat az miatt, hogy ennyire elkülönültünk.

- Most találkoztam bent Sookyunnal. Kicsit le volt strapálva és a mosdó felé igyekezett, de ha jól hallottam, ott már volt bent valaki. Ja, meg Sangdo jött be a kabátjáért. Kérdezte is, hogy hova tűntünk.

- És mit mondtál neki? – összeszorult a gyomrom. Csak remélni tudom, hogy Kidoh még tisztán használta az agyát és valami nem félreérthetőt talált ki.

- Azt, hogy a ház előtti verandán beszélgetünk. Nyugi, nem vagyok akkora fasz, hogy kitálaljak mindenről neki.

- Huh, köszi – könnyebbültem meg.

- Egyébként, valami nagyon nem hagy nyugodni. – Letett minden piát a faburkolatú padlóra és elém lépett. Kivette a sörét a kezemből, amit szintén letett a felsorakozott palackok mellé.

- És mi az? – Meg kellett döntsem a fejemet hátra, hogy bele tudjak nézni feketéllő bogaraiba.

- Tudom, hogy nem szabadna elárulnod, mit kívántál a hullócsillagnál, de sejtésem az van.

- Nem hiszek abban, hogy teljesül – vettem félvállról az egészet.

- Azt hiszem, ezen segíthetek. – Egy újabb lépéssel került közelebb hozzám. Remegő jobb keze megállapodott felkaromon. Mintha arra kérlelt volna ujjaival, hogy én szüntessem meg a közöttünk lévő kis rést. Megtettem azt a bizonyos lépést. Ujjaim bizseregtek a vágytól, hogy forró, lüktető nyakára helyezzem őket, hogy a puha bőrt izgatóan cirógassák.

Alsó ajkamat idegességemben beharaptam, mintha vacillálnék, pedig magamban már rég eldöntöttem, hogy mit akarok. Vastag, puha párnáit akartam érezni, ahogyan ráfeszülnek az én tulajdonomra, s egymásba olvadnak. Eleresztettem fogaimmal a számat, hogy átadhassam. Utoljára belenéztem azokba a végtelen íriszekbe, melyek mögött egészen idáig csak az ürességet láttam, de most valami teljesen mást fedeztem fel benne. Melegséget. Olyan melegséget, amely már képes volt minden további fagyos kételyt kiolvasztani a szívemből. Százszázalékos bizalmat nyert el tőlem.

Hyosang megdöntötte fejét, én pedig abban a szent másodpercben lehunytam a pilláimat és türelmesen vártam a halovány rózsaszín halmokat, ahogyan megízlelik az enyémet.

Zakatolt a szívem.